Mostmivanmegint?

Az igaz

„Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.”

(Ernest Hemingway)

A füzet kusza szálkáit dörzsölte a grafit, ahogy a hanyag és kidolgozatlan betűk megtöltötték a lapot. A nő feltekintett a falán függő feliratra és egy mosoly próbált ajkára költözni – sikertelenül. Magában forgatta a szavakat. Valami hiányzik. Az önbecsapásai ösztönszerűen hajtották előre az órát, kattanásaiban óvatlan olajcseppekként csitítva a létezés zaját.

Tudok-e hinni magamnak? Minden gondolatmorzsát úgy ízlelgetett, mint valamiféle kétségbeesett gyanakvás rágcsáló és ez kezdte felőrölni. Fáradt lett attól, hogy saját gondolatai felett őrködik – ez a gyanakvás ugyanis 24 órás felügyeletet feltételez. Meglehetősen lefoglalta, hogy folyamatosan megfigyelés alatt tartsa gondolatait, így nem is volt ideje írni. Egyszer-kétszer ellankadt és néhány szó belecsimpaszkodott a papírba, de gyorsan helyesbített néhány határozott mozdulattal - kétszer áthúz, egy hullámmal végletesen kivégez.

Sorok, szavak kavarogtak benne, mintha szöges oldalukkal mindig nekiütköznének egy vattacukorfalnak: egy részük beleragadt a rózsaszín mázba, a többi belőlük tovább úszott: Létem, ha végleg kimerül…? Olyat írni, amilyet olvasni vágynék… A véletlen nem ejthet erőszakot mirajtunk... Buján fetrengtünk mindahányan… Tetten ért nem lét alkalom… Lobbanó éji kéj, surranó mezítelen percek… Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett, - kötél mélységes mélység fölött….

Az este óvatosan hatolt be a tudatába, ahogy hátradőlt, a székhez támasztva testét. Fáradt tagjait megmasszírozta, de karjai óvatlanul lógtak le testéről.

Arra gondolt, ha férfi lenne… Ha láthatna úgy, mint egy férfi… csak egy ideig persze… a gondolattól izgatott lett, szájának jobb sarkába harapott, kapkodva kinyitotta az utolsó üveg bort, majd leült a monitor elé. Fejét hátrahajtotta, pontosan úgy mint amikor valamin önkéntelenül kacagni szokott. Mély levegőt vett – túlélni önmagam, komoly kihívás…

Máskor is ment? Nem jelent semmit. A múltban nem cselekedhetek. A most-ot nem találom, valamelyik kanyarban utolérhetem magam? – csak tudnám mi elől is menekülök… - bámulatosan elemezte kívülről magát.

Belefogott. A magam tapasztalásait egy másik ember szemszögéből, mély levegő... és már a kocsmában ült, a cigarettát úgy forgatta ujjai között, mint régi ismerőst. Csak az első mondatok akadoztak, önmaga lassan foszlott le önmagáról, de mielőtt eltűnt teljesen - még rád kacsintott. Láttad?
A következő bőrében már gyűjtő volt, a szépség rabja. Majd kaméleon, aki mások fényében fürdőzve létezik. A festő, a türelmetlen, a kételkedő, az újjászületett, a gyáva. Mindnek magából adott. Minden történetben ő volt a férfi és a nő. Ő volt az ok és az okozat. Ő volt ő és ő volt TE és már nem létezett. Egy rövid sétára indult a fikciók ösvényén, de elfelejtett út közben körülnézni.
Minden pillanatban választott magának egy életet. Úgy játszott a lehetőségekkel, mint kevesen. Ritka felismerése, hogy ő működteti a világot előbb boldogsággal töltötte el, majd megijesztette. Lopva nézett körül, amikor rájött, hogy uralja a tárgyakat. Csak kicsit később kezdett megőrülni a tudattól, hogy szinte bármit megtehet. Percenként más bőrébe bújt, megfordította az időt, kicsent színeket a világ egyik részéből és egy másik helynek adta. Tekinteteket rabolt el, álarcokat tépett le – megtehette, magának már nem volt. Arca sem. Semmije sem maradt. Uralta a teret és a hatalma uralta őt. A vágy olyan mélyre karcolta karjába az ereket, hogy ne tudjon könnyen megszökni. Előbb meg akarta érteni. Kíváncsi volt a határaira, így megpróbált mindent, megszállottsága elmosott mindent körülötte.

 Alázat lecke. Önmaga meggyalázása – gondolta megfelelő lehet. Akkor lehet, hogy előbújik valahonnan valódi énje – a fájdalom képessé teheti érezni. Nyugalomra vágyott – amíg nyugalom nem lett körülötte. Aztán vágyra vágyott. Szerelmes volt a szerelembe.

Gyűlölte magát. Gyűlölte a gyűlöletét. Érezni azt.

Feslett, megfestett és megélt alakjaiban elveszett. Nem akarta újra felépíteni magát csillogó és kopott, színes és áttetsző darabjaiból. Tudta – a végtelen mélység és magasság mind ő. Ő a cigarettát tartó kéz, a pillantásokra csavarodó füst, a kacéran feszülő vörös ruha, a szeretkezés után szemekbe zárt halk lélegzet, az izzadt háton végigosonó ujjak, a szénpor illata az akt szélén megbújva, az arcot ölelő avar, az illatod nyoma az arcán, egy őszi levélen átszűrődő félénk napcsurranás.

Az egyetlen igaz mondat? Lehet, hogy nekem nincs ilyenem. Rettegek. Rettegek, hogy nem leszek magam sosem. Attól talán még inkább, hogy mi van, ha mégis. A teljesség vágya megrémít. A csalódástól való félelem belém olvad, az elvárásaim falakat emelnek körém és csak én változtathatok.

A lét és nemlét határán billegő szó bábozik kusza napjainkban.

Ad valaki két tenyeret – arcomat zárójelként keretező szeretet feszületet?

Arcokban aranyló alázat.

Ágaskodó árnyék átkozódik.

Belekapaszkodsz, bár beléd bújó bizonytalanságod,

Céltalanul cirógat,

Csendedből csen -

Derekadon didereg.

Eszeveszett egérutak,

- émelyegő élet-érzés érinti

fázós félelmed feszülő fényeit.

Gőgős gondolat gördül.

Heves hahota - hiátust hevítő. HAJLÉKod

illanó. Iramló iszony izzik,

Játszadozó jeremiád

kimerült. Köss ki!

Lélegezz LÉLEK!

Megtalálod? Magadban meglelheted.

Nevess nagyot! Nézd,

otthonod oltalma óv:

öleld önmagad.

Parányi parázzsá pirulva

régóta rejti.

Sosemvolt sebek

szárnyalva

tűnnek. Tétovázol?

Utad - uralod.

Varázslat? Végállomás?

Zárszó?

adj

bátran,

cirógass,

dúdolj

elégedetten,

élj. érints, érezz,

fogadj el,

gondolj,

hagyd,

ints,

játssz,

kérj.

létezz.

mondd ki,

oltalmazd,

ölelj önmagadként,

pihenj,

rácsodálkozva

szemlélj.

tudd:

utad

végtelen.

A foszló házak vakolata pirkadattal kente össze a napot.

Találkozás

„Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt,
vagy, hogy milyen lesz
utolsó találkozásunk.
Csupán egy fontos:
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.”
(Fodor Ákos)

(1)  Az első

A pocsolyából halk nesszel kortyolt a nap, amikor mellette állva nyújtózott a férfi. A tájat végigsimította az első hajnali szellő, meleget és a távolból kutyaugatást hozva. Az éjszakákat és a hajnalokat szerette leginkább. Azt, amikor éjjel felnézett az égre és a csillagok betöltötték a látóhatárt. Azt is, amikor a Balaton hűvös párája lázat enyhítő ruhafoszlányként a nyakára tekeredett és az est hangjai a pillanatban megtalált harmóniát, az állandóság álcája mögé rejtették. Meg azt, amikor a hajnali fények az ablakán óvatosan beosonva kicsalták belőle a gyereket.

Ilyen pillanatokban egy érdekes izgalom villódzik a tüdejében és a gyomrában, ha teljesen egyedül van. Szereti ezt az érzést megélni.

A tökéletes csend nem hangtalan, de szükséges a saját némaságunk hozzá, mert csak abban érhető tetten. Ezzel az észrevételen tettenéréssel kezdődik az én csendem is. A férfi megkereste a saját csendjét, ami a szegycsontja mögött forgott körbe-körbe éppen. Miután meglelte, lenézett a pocsolyába – véletlen találkozás önmagával - és elindult az állomásra.

-ζ-

A vonat zötyögése utat adott képzeletének, amely hamarosan átvette az irányítást és álomba ringatta, ahogy a táj egyhangú zöld-barna folttá merevedett az ablakon.

Az előtte ülő idősebb úr mozdulatain és motyogásán a régóta hurcolt kényszer ücsörgött. Nem csak testét, gondolatait is uralta a sajátos rendszer, amit az életeként definiált. A hozzá legközelebb ülőket - körükben népszerűtlen, félhangos titulusokkal illette. Többen töprengtek, hogy féljenek tőle, vagy sajnálják, de végül mindenki választott egy magához való álarcot és annak megfelelően nézett körbe fejcsóválva. E tekintet cserék osztották csoportokra az emberek óvatlanul egy helyre hányt halmazát.
Fél óra múlva a fülke majdnem teljesen megtelt. A falatozók remegve markolták szendvicsüket. Az ifjú hölgyek kellemes külsejükre pislogtak az ablak tükrében, mindig lelve valami megigazítani valót magukon. A piacra igyekvő nénik szótlan aggodalommal sóhajtották istenüket. Egy középkorú pár egymás kezében kereste a tegnapi csodát, mosolyuk halvány sugárként kötözte össze néma szavaikat.

A férfi ütemesen szuszogott, lábát a szemközti üres szék alá nyújtva.

A szerelvény hirtelen lassított, majd megállt. A rutinos utazók gyanakvón tekintettek körbe. Hiba a menetrendben? Az alig házak - alig megállójában feszítette a síneket a mozdony. A nő nem illett a tájba, vagy tán a táj a nő köré? Cipője alatt furcsán karcolták a kövek egymást, léptei kimértek voltak, a bot halkan kopogtatott a fém falon. A kalauz a kezét és a hangját nyújtotta szociálisan érzékenyen. A fülkébe belépése elcsitította az addigi zajt, a pillantások percnyi némaságot szegeztek egymás torkának. Az új tekintetcserék szerepváltásra szólították fel az érdeklődőket, új halmazokat hozva létre a kis térben.

A nő fiatal volt és feltűnően csinos. A kalauz az utolsó üres helyre kísérte, felébresztve a nyújtott lábú szuszogót. A férfit az ébredés egy percre vakká tette. Vakon nézett a vakra, majd ki az ablakon. Vak-folt. Az érzések hamar stabilizálódtak körülöttük, az ablakon kibámulás csodákra képes… Halmaz-állapot-változás.

(2)

A törölhetetlen

A találkozás ténye törölhetetlen volt. A férfi retináját betöltötte a mezítelen nő, miközben az ágy mellett ülve ruhátlan magányban szemlélte. A kávéja illata körbefutott a szobán és vékony gyolcsként landolt a nő ölén. Az élmény friss volt, az ellenérvek régiek és viszonylagos gyorsasággal törtek elő. Ugyanazokkal a mozdulatokkal öltöztette fel, amik lesegítették este róla a ruhát. A mondatok kavarogtak a fejében, egészen remek saját történetet ütött össze a valóságból, amelyikben ő rendes volt. Meg korrekt. Meg őszinte. A vicc az volt, hogy ferdítése nélkül is ez volt a valóság, csak ezt nem tudta elviselni. Ellenkezett a magáról alkotott képpel. Meg az elvárásaival.
A mosoly, amivel a nő búcsúzott lapockájához fagyasztotta ölelésre emelt karjait.

A nő is csalódott volt, a férfi is. Nem velük, a reggeli tétova elvárásaikkal volt gond. Túl sok idejük volt a gondolkodásra. Azt az időt a cselekvéstől lopták el.

Az első találkozásuk az utolsó is – így gondolták mindketten. „Sosemvoltilyenmég” érzéssel búcsúztak, pedig mindketten tudták, hogy ostobaság a búcsú. A ráció diadala. Legyőzte őket…

(3)

Az utolsó találkozás

Az aszfalt olvadása belepiszkált az orrokba így adva jelet létezéséről. A férfi erősen kapaszkodott a korlátba, tériszonya gyomrát kavarta.
Egy férc-gondolat belopta oda magát még sok éjjel ezelőtt és a többi gondolat agyafúrt és számító társalkodójává vált. Minden gondolattal összebarátkozott, mindet magához fércelte és önmaga mintáját orvul belehímezte egytől egyig az összesbe. Egy idő után már csak ezt az egy gondolatot ismerte fel a férfi – vírusos férc-gondolatmorzsából így lett hallucináció.

-ζ-

Az utolsó találkozás? Sóhajba sűrített lopott pillantások és pillanat morzsák keveredése egy vászonra feszítve.
Utolsó nem létezik, csak gondolat kísérlet talán.
Első van.
Minden találkozás egy szent találkozás - mondá nekem egy bölcs. Ha ezt elfogadjuk, akkor a találkozások szükségszerűsége újabb szálként simulhat tenyerünkbe a megértés gombolyagából.

Akkor hát, üdvözöllek ismerős-ismeretlenként: pillantás-morzsa egy lopott pillanatban.

Az indulat

Történet másként…

A düh olyan sebességgel pumpálta ereibe a feszültséget, mintha mindig is ezt tette volna. Sokszor tette, ez igaz. Az ismerős kábulat izmait megfeszítette, érzékeit felerősítette.

Lassú és mély levegő. Majd ismét. Különös, bódító örvényként szivárgott tüdejébe a lélegzet. Az ugrásra kész mozdulatlanság dobhártyáján dobolt egy szokatlan ütemet. Tudta, hogy a türelem hiánya hamarosan meglöki, de élvezni akarta az utolsó pillanatig a magányos, feszült csendet. Erősnek hitte magát.

Az első széllökésből nagyot lélegzett, az éjszakai erdőben a vihar kifacsarta az első felleget, ezzel segítve az első erőtlen hangot ki a torkából.

Haragudott. És fájt. A harag. Minden porcikája fájt tőle. Még nem merte kiengedni. Ostobának érezte magát, arra gondolt, mit gondolna, ha látná valaki, de a kétségbeesés szájon ragadta és a földre rántotta. Nem tudott sírni. Régóta már. Megadta magát. Átadta az irányítást és a fájdalom nagyot rúgott belé. A harag ordított helyette. Az erdő magába fogadta a kiáltást. Az ordítás kettéhasadt. Testre és lélekre osztotta. Ahogy más nem tudta kettéosztani.

Rég volt már. Sokat vesztett, de az első csapás tépte a legnagyobb űrt.

Elvesztett valakit.

A tagadás csak percekig tartott: Ez nem történhetett meg, csak ostoba álom. Ébredj fel! Most! Mindenki hazudik.

A harag azóta is némán karcolta kezén az ereket, nem talált utat neki, nem akart bántani senkit. Meg egyébként sem illendő. Egy néma gondolat átsuhant rajta – tán mindenki tévedett.

De nem hagyott magának hosszabb kitérőt. Racionális volt tetőtől talpig. Ezért racionális magyarázatot követelt. Elsőként másoktól. Aztán csak magától. Nem tudott megbocsátani. Magának sem, az bizonyult a legnehezebbnek.

A bánkódás évekre megláncolta. Újabb veszteségekhez kötözte. Mert nem látott már mást. Egy néma, boldogtalan szeméthalom tetején ült. Maga gyűjtötte halomba a rossz emlékeket. Nem akarta tudatosan, de nem is tett ellene. Ez is tett. A tétlenség. Tetten ért tett-tagadás... Sok erőt felemészt és sok energiát. Úgy tenni, mintha tennénk. Pótcselekvésben mártózva, önsajnálatba burkolózva. Nem volt más, mint mások. A napok peregtek, szükségszerűen létezett.

Sokáig tartott. Maga után húzta az egészet. Mindent, amit elvesztett. Embereket, képeket, lehetőségeket. Elszalasztott, tudott és meg nem ismert lehetőségeket. Bánkódott. Cipelt. Egyre nehezebb volt. Járni. Lépni. Előre. Előre? Merre van? Hol? Van egyáltalán irány? Nem látta. Mást sem. Magát legkevésbé. Néhányan kiáltottak felé. Aggódtak – mondták. Elfáradtak. Az aggódásban. Ő is. Ő másban. Abbahagyták. Ő nem. A tételen tettetést. Magát is meggyőzte. Néha, ha kibillent kipislogott: „No, akkor senki nem segít? Nem azért vagytok itt?!”

 Aztán egyszer csak észrevette, hogy elfelejtette: miért is cipel és mit is. Pillanatnyi áramszünet, a neuronok egyszerre igazították meg sapkájukat – a hűvös gondolatok hátránya – és valami távoli gondolat belopózott a szeme egyik sarkába, majd elkiáltotta magát. Elfelejtette, hogy egyedül ő vághatja el a köteleket – gondolat köd gomolygott, hasára ült, mikor nem illett volna.

Önmagunk által épített falaink mögött létezünk – hallotta magát.

Ezért ordított a tölgyfa alatt. Ezért markolta a földet. Ezért fektette arcát a hajnali harmattal kevert sárba. Betemette kiáltását és könnyeit egy gödörbe és könnyebb volt.

Egy nagyobb, sima kőre ült le. Lába csak az első óra után kezdett zsibbadni. Érzett. Furcsán, másként figyelt a világra. Elfogadás, belenyugvás, elengedés. Most értette meg, miről hadovált az ember, kinek ezüstöt ígért a megoldás szállításáért.

Megtisztult. Nem a katarzis volt, hanem nyugalom, ami belébújt.

Aztán levelet írt.

„Barátaim! Keressétek meg az erdőtöket, rajzoljatok egy kört a nappalitok falára és vágjatok hozzá labdát, dobáljatok kavicsot egy tóba, énekeljetek üvöltve nagy zajban, táncoljatok féktelenül az ágyatokon, zokogjatok a párnátokba, csak adjatok a haragotoknak arcot, hogy aztán a szemébe nevethessetek.”

>-<

Az ágy, amit kapott kényelmes volt. A nővérek igazán megértően billegették fejüket és csípőjüket. A gyógyszert a matracában gyűjtötte, anélkül is mosolygott.

Engem cinizmussal vádolt, humorom jellegére csak apró célzást tett - szerzői szemtelenségnek titulálva és rámutatott egy idézetre a kezében szorongatott könyvben.

-      Nahát, itt még könyvtár is van? – kérdeztem meglepődve.

Bólintott. Irigyeltem. A teremtményem tovább jutott...
Most búcsúzom. Az idézettel:

„Mikor a szépet megismerik,

felbukkan a rút is;

mikor a jót megismerik,

felbukkan a rossz is.

Lét és nemlét szüli egymást,

nehéz és könnyű megalkotja egymást,

hosszú és rövid alakítja egymást,

magas és mély kulcsolja egymást,

sok hang összeolvasztja egymást,

korábbi s későbbi követi egymást.

Ezért a bölcs

sürgés nélkül működik,

szó nélkül tanít,

nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,

alkot, de művét nem birtokolja,

cselekszik, de nem ragaszkodik,

beteljesült művét nem félti,

s mert magának nem őrzi,

el se veszíti.”

(Tao Te King)

A mozdulat

Megbabonázva nézte a nőt. A hosszú, vékony ujjak óvatosan érintették életre a zenét a zongorából. Ahogy a hangok egymásba kapaszkodtak, finoman lezárták szemeit. Szerette ezeket a pillanatokat. A zene nem betöltötte, hanem segített olyan üressé válnia, mintha nem is létezne. Zakatoló gondolatait feloldotta egy érzés. A létezése kétségbe vonható – hisz Önmaga is fikció és tudta is jól, de ki ismerné el ezt szívesen?

Ettől az érzéstől megrészegült, önelégülten azt hitte irányíthatja sorsát. Ezekben a pillanatokban elfelejtette, hogy az én teremtményem és Istennek hitte magát – több jellemvonást is örökölt tőlem…

Úgy gondolta, hogy elég csak akarnia, hogy a nő ujjai őt is így érintsék. Vágya ráragadt a ujjam hegyére, körmömbe kapaszkodott, felkúszott fülemig és belesúgott.

Hagytam hát. Adtam nekik egy kellemes manzárd szobát, mint műtermet, itt találkozhattak.
Adtam nekik titokzatosságot, végtelenül lassú mozdulatokat, színeket és illatokat.

Halk kopogás, percnyi csendbe bújtatott izgalom, merev léptek.

A nő az ajtóban egy cetlit nyújtott át, apró betűk sora tudatta a férfivel – nem beszélhet. A férfi bólintott. Ő tudta, hogy miért - szavakat nem adtam nekik. A szavak most csak az enyémek. A férfi nem bánta, a nőnek tán még tetszett is, hogy csak a zene szólhat – ők nem. A hegedűszó gyanakvón körbetekintve lopta be magát a szoba falai közé. Így könnyebb volt a félreértéseket elkerülni. Egymás tekintetét nem. A szürke szemekbe ezüstös csillag mintát színezett a tavasz, a barna melegséget ígért.
A kényelmes kanapé a szoba közepén kiállítási tárgyat csinált a vendégből. A nő rögtön észrevette, de nem zavarta. Teát ivott, mosolyogva élvezte az ízek találkozását, a langyos meleget, ami mellkasát belülről cirógatta. Óvatosan ízlelgette a festékek és a por illatát. A férfi az ablaknál ült, tudta jól, csak innen láthatja elsőként a mozdulatot.
Várt.
Kettejük között egy gyertya könyökölt a padlón heverő barna tányérra, a láng óvatosan táncolt.
A fehér lepedő alól a bordó bársony illúziója csalogatta ki az ujjakból a mozdulatot.
A férfi tétovázott amíg a nő lecsukta a szemét, majd rajza apró mozdulatokkal indult, melyek nem érintették a papírt még. Az első vonal után mozdulatai különváltak tőle és ő már csak figyelte azokat. Szerette az érzést, ami kísérte a folyamatot. A lapot nézte, majd a nőt – a mozdulatot akarta magának, ami a nő olyan esszenciája volt, a lényege, a szépségének titka, amelyről önmaga nem is tudott. A férfi szerette a mozdulatokat csodálni. Régóta nem látta már az embereket, csak a mozdulataikat. A nő mozdulatában volt báj. Nem bájos volt, hanem finom. Érezte, ahogy a nő az érintésen keresztül fogadja be a világot. Tetszett neki.
Gyorsan végzett, de valami hiányzott még. Széke mellé fektette az enyhén érdes papírt. Új lap, új szín, egy lépéssel közeledett. A padlón ülve folytatta, combja megfeszült, lélegzete gyorsult. Türelmetlenebbek, erőteljesebbek lettek a vonalak, az illatot rajzolta épp. Lap félre.
A nőhöz lépett, aki meglepetten tűrte, hogy haját feltűzze a férfi, hagyott két hullámot a nyakára simulni, a bőréhez nem ért hozzá.
A harmadik rajz a többi között hevert már, mikor a nő felállt és kinézett az ablakon. A férfi a kanapén aludt, a nő egy hófehér lepedővel óvta testét, az ablakot halkan nyitotta ki, hogy kiszellőztesse a csendet a térből. A beáramló levegő a por és festék illatát összekeverte, a nő bőrére hófehér virágokat csent, a verejtéket lehűtötte, a rajzokat a gyertya óvatos lángjába sodorva izzította.
A nő olyan óvatosan csukta be az ajtót maga után, hogy én is alig hallottam meg.
Az utolsó rajz szélét megkínáltam a parázzsal, ő örömmel fogadta. A pernyét szépen ívelt csiga útvonalon segítettem ki az ablakon.
Lehet, hogy csak álmodta a nőt. A mozdulatot.
Lehet, hogy irigy vagyok és emlékeiből is kitörlöm.
Lehet, hogy visszaadok mindent neki.
Nem. Csak a mozdulatot.

A koncertnek vége, a hegedű is elhalkul. A fények lopakodva tévednek a nőre.
Meg kellene ismernem – gondolja a férfi – olyan ismerős a mozdulat.
Olyan finom. Mint a nő. Lehet.
Lehetett.
Lehetett?

Ölelem a fát és ő ölel engem. Már számtalan éve hallgatjuk az áramlás lüktetését egymásban. Odúja sok titkomat rejti már.
A borostyán halkan kúszik fel törzsünkre, finoman szövi be álmatlan lélegzetünk.
Zuhanás. Koppanás nélkül, óvatosan érkezik a törzs. A moha harsány zölddel festi meg a homlokon az ereket, belém karcolva létezését. Az avarba markolok, illatát lehunyt szemem egyik redőjébe csempészem, ismerősként köszöntöm. Már jártam itt.

-¦-

Szemem ég, ökölbe rándul egy kéz, ugyanezen pillanatban szúr egy férfi mellkasába a felismerés, ejt el egy tollat a barna nő és pattan el egy színes szappanbuborék. Egy hajókürt kiáltása ebben a pillanatban kapaszkodik a partra és ekkor néz át egy szeplővel hímzett arcú, vörös zoknis kisfiú a peronon a szemben lévő plakátra, amin hatalmas felirat virít: „Ön tudja HOL áll? És azt tudja MIKOR?

A történések egy pillanatba sűrítve lógnak egy végtelen hosszú szárítókötélen. Bármelyiket megfújja a szél, mozdul a többi is. Az ujj, ami összesodorta a szálat tetten érhető mozdulatlanságban várakozik, majd egy fehér sávot fest az égre. Ebbe kapaszkodva szánkózott le hozzánk egy erdő. Gyorsan megleli helyét az összes fa, minden fűszál az irányt mutatva hajlik, roppan az ág. Merre is indulsz? Rám nézel, látom az utakat: most három kínálkozik, választásod elágazásából. Pont, mint a mesében. Nem vesznél el egyiken sem, tudom jól. Rám vársz, hogy intsek. „Erre” – mondanám, hogy ne tűnjek el újból magam elől, de csuklóm bizsergése jelzi, nem lehetek önző. A másik irányba mutatok. Közben halkan hal meg egy részem, sikolyát nem veszem figyelembe. Ráér később a zokogás és az önsajnálat is.
Elárultak számtalanszor, hagytam. Nem számított. Mint megkopott kabátot, megkönnyebülten vetettek le. Most eljött az ideje, hogy magam is eláruljam magam. Kibújhatok-e magamból?

-¦-

A telefonban ordít egy férfihang, magázódva gyűlöl. Mert megérdemlem. Igaza van.
Egészen megszeppenek, megbízhatatlanságom meglep.

Az aluljáróban oszlopnak taszít egy NEM, miközben kiszállok a bádogdobozból. A visszautasítás nem törte orrom, még lila foltokat se fest arccsontomra. Hagyom piszkolni a vércseppeket, mik könnyemet és az utca zaját is összemossák. Melege gyorsan hűl ki a langyos szélben, ahogy hazafelé sétálok.

Egy nő hangosan nevet, mikor az üveggolyók koppannak a macskaköveken. Kacaja gerincem mellett hasított ki magának egy darabot, az üveggolyók után iramodva pattan.

A hiányérzet ledönt, megbénít. Nem sodorja el folyóm a múltat, mert észrevétlenül magamhoz láncoltam. Ezt a szeletet homlokomhoz kötöttem. Ostobán.

A gyertya lángja a hasamra folyik a kádban fekve, valami elveszett és nem lopja vissza e láng sem.

Az új illatok majd kimossák ujjaim játékát arcából, nekem csak a meglévő színekben lehet játszanom most.

Úgy tekeredtem emlékeimre, mint boros poharam árnyékára. A napok peregnek. Hagyom, úszom. Magamhoz kötözött emlékeimmel. Most aztán igazán. Majd partra tesz a sodrás.

Nemrég még kacagtam volna, de magamtól megszabadítani magam a legnehezebb.

-¦-

Egyedül a vörös zoknis fiú értette az üzenetet. Más tán a mesét sem ismerte, de e puha lépések gazdája felidézi a történetet HOL-ról és MIKOR-ról.

MIKOR kisasszonynak minden perc számított, ki akarta facsarni magának az összeset, kalapja kecses, könnyedén ugrotta át a pocsolyákat. Határidőnaplója tele volt, sosem tudta, éppen mi veszi körül. Nem is nézett körbe, hisz nem értett egy kukkot sem az egészből.

HOL uraság megfontoltabb volt, szeretett körülnézni, tudni, honnan indult és merre tart. Iránytűje csalhatatlan. A múltja és a jövő lehetséges útjainak rabja. Értett mindent, ha nem, akkor hamarosan megértett mindent. Érzékeny, puha álmokat látott, csak reggelre elfelejtette őket.

Egy véletlenmentes találkozás eredményeként MIKOR és HOL kezet nyújtottak egymásnak és a karok fonatában sétáltak a folyó partján. MIKOR szeretett érinteni, HOL hagyta. HOL jól tudott figyelni, MIKOR hagyta. MIKOR menekült. HOL is.
Minden felfogható menekülésnek, ami félelemből fakad, vagy semmi sem az, csak egy utazás. HOL utazik, MIKOR eltéved. HOL időzavarban, MIKOR-t cseppekre szűri a vekker kattogása.

A kérdést már nem várták meg a parton: Létezünk egyáltalán? Nem. SE HOL, SE MIKOR. A Jarra elmosta tán a mesét, ami fordítva indult, valahogy így: HOL volt, HOL nem volt.

fotó: bykitudja

Egy hideg kéz végigsimítja az asztal nyers lapját, az ujjak apró barázdái olvassák az egykoron érző lélek történetét. Nyugalom és csend tapadt a rostok közé, melyek most összemaszatolják az érintést és nyugvásra késztetik a tenyeret. A kényszer megtorpan a csuklóban egy pillanatra és belebújik az asztal rezdülésébe. A szellem kényszere magára hagyta, most tud figyelni a szív. Mert az nem a „kellekből” épít várat. Csak ott van. Abban a pillanatban, abban a mostban. Örül annak, ami tiszta, becsüli az egyszerűséget, elfogad és hagyja, hogy létezzen a másik. E figyelem egy kavics az utamon. Még nem raktam zsebembe, néha kezemből is kicsúszik, mint most is. Az ár elsodorta, csak itthon találtam meg a kiürült patakmederben.

- ¤ -

Voltál mostanában magaddal pár percet úgy, hogy közben nem érezted, hogy valamilyen dolgod van épp? Hogy a pótcselekvések kataton zaját letörölted az eső sarával együtt cipődről? Úgy, hogy nem vártál valamire, vagy valakire? Hogy nem próbáltad a csendet elnyomni? Úgy, hogy csak ott voltál? A vágyaid elhalkultak és a jelened - a pillanat kesztyűjét - gondosan és tökéletesen öltötte magára.

A bal sarkamból kezdett el felkúszni a nyugalom, mikor hajnalban egy hajszálrepedéssel incselkedtem. A béke a konvektor pattanó zajából bújt takaróm alá. Tarkóm alatt a párna még meleg volt, testem súlya a matracomra simult és a mosoly, amivel ébredtem dacolt a hűs levegővel. A tény, hogy bármeddig így tudnék maradni izgatott bizsergéssel cirógatta a combomat karoló hajszálereket. Jó, hogy itt vagyok. (Fotózd le a pillanatot magadnak, rosszabb időkre - suttogtam némán, megtörve a pillanat rendkívüliségét.) A harmónia parányi, vízszintesen gördülő cseppekre mosta szét testem, a parketta recsegve itta mozaikjaim.

Majd a költöztetők átviszik azokat is. Meg a szerelmet is. Fel is írom e sárga cetlire, hogy itt ne hagyják. Akár foguk között szorítva, vagy fülükre akasztva. A lila dobozba rakjanak kérem engem is, vagy a vörösbe. A zöld masnis „tapasztalások” dobozt se hagyják itt, kérem. A csíkosban lapulnak a múlt hozzám láncolt vágyai és a kiáltás visszhangjai a dombról. Hát még azt is magammal viszem? Néha arra gondolok, hogy egy nem létező –mesterem szava járása szerint: létezhetetlen – címet adok meg és oda küldöm az összes félelmem. Így, kicsit cselezve próbálok valamennyi időt nyerni. De MIRE is?

Az utca kövén kopogtatok cipőmmel: Szabad lesz elhagynom az utcát? Megengedné? Kalapom megemelve búcsúzom, megköszönve a kirakat éttermek üvegén véletlenül kicsordult mosolyokat.

- ¤ -

Itt másként reccsen a parketta. Új illat, új színek, más a kilátás. Egészen más, mert itt van. Mármint kilátás. Nekem is voltak. Kilátásaim. Aztán csak belátásaim. Voltak. Manapság már az is valami, hogy voltak ilyesmik.

Itt régi emberek régi álmai a falba ivódva kapaszkodnak arcomba, amikor nekidőlök vigasztalást remélve. Hallanám hangjukat, de nem akarom hallani. Egyedül vagyunk mindannyian.

- ¤ -

Órám – ha lenne – kísérné a perceket. Azok - kérdés nélkül - egymásra gördülve órákká duzzadnak és otromba gyorsasággal költöznek az ereszek jégcsapjai közé, miközben haszontalanságomról győzködöm magam.
Hozzád szeretnék beszélni igazából most, de cserben hagy a gondolat, csak kezem játszik a kintről betolakodó lámpa fényében, zenében és borban pácolva a tehetetlenséget. Az az elfogadás, ami a tehetetlenségből fakad nem elfogadás. Beletörődés. Dühös vagyok, aztán szomorú. Sosem voltál az enyém, hisz nem birtokoljuk egymást, mégis úgy érzem, elveszítelek. Koncentrálok, szeretném kinyerni az esszenciád, hogy bármikor felidézhesselek. Ami nekem vagy. Az illatod és a mosolyt azonnal megtalálom, a dallamot is, ami kísér. A mozdulat és a szín kicsit várat magára, de a bólintás és a tekintet bal tenyerembe simul. Aztán újabb illat, hűvös szellő játszik a tarkómon egy tinccsel, a látvány szabaddá tesz. A kék világra cserélted cipőfűződ és sós mandulával igáztad le a hegyet. Egy darabka a tiéd már. Belőlem. Abból ami vagyok számodra. A valóság maszatolása mindkettőnk számára szükséges, azért hogy könnyebb legyen.

A fürtök simogatása még egyszer megcsókol, ha hagyod és utadra enged. A Duna sodorja létem ezen kis szeletét is magával. Csak adj magadból egy falásnyit még.

Köszönöm, hogy mellettem voltál a most-okban. Ölel a téli csókban ázó nő. Öllellek magam is. A december csak félédes borban mártózik. A MA még a miénk. Csak ölelj még ma. Magadhoz. A MÁBAN.

Várlak.

Itt,

Most,

A pillanat,

apró repedéseiben,

a csend ölelésében,

a zaj hahotájában,

BENNED,

magamban.

Most. Itt.

Ölelj, ha félsz is.

Tőlem. Magadtól.

A kulcs. Lehet. A szélsőségek kiküszöbölése. A harmónia megteremtése.

Tartottam tőle.

Mert a bár a szélsőségeses rossz érzések sokáig kényelmetlenek, de ki szeretné az őrülten jó érzéseket is lenyírbálni? Kidobhatók lennének, csak egy kis fiolával tennék el belőlük és néhanap annyit cseppentenék a szemembe, amennyit szükségesnek vélnék.

Nekem ez volt a bajom a harmónia szóval. Mindig úgy éreztem, mintha a harmónia elérése csak úgy lenne lehetséges, mintha felhúznál egy béna napszemüveget, azért hogy kíméld a szemed és huss már nem is olyan sötét a sötét. Na igen, a színek is eltompulnak. Valamit valamiért?

Már másként látom. A harmónia olyan, hogy feleslegessé válnak a szélsőségek. Nem lemondás. Mert birtoklásaink csak illúziók. Így nincsen miről lemondanunk.

Olyan finoman csiszolják le a felesleges rétegeket rólam a mindennapok, hogy néha hangosan kacagok a fák alatt. Máskor komolyan szemlélődöm. Nos, hát még messze a harmónia, de legalább már elfogadtam.

Azt is, hogy képes vagyok rá.

Mint mindannyian.

Elfogadás.

Van, hogy tárgyakhoz kötődsz, mert emberekhez nem tudsz. Egyszerűbbnek tűnik, hisz uralhatod őket. Birtokolhatod utolsó rezdülésükig. Illúzió-hit-hinta. Ringató.
Van, hogy emberekhez ragaszkodsz, de kötődni, elfogadni nem tudsz. Nem mersz. Mert van, hogy a kötődéshez gyáva vagy. Ezért semmihez nem kötődsz. Legalábbis próbálkozol.
Amíg tart az ezüst szál, ami ide köt, addig mások számára is valószerűen létezel. Önzőnek, magányosnak, ostobának, bölcsnek, titokzatosnak, üresnek, lélekhajléktalannak, boldognak, vagy boldogtalannak látnak és neveznek. Ha azt a szálat is elszakítod, lebegésre ítéled magad.

A titok, hogy látnod kell MIND. A szálat, a tárgyat, az embert.

Érezni birtoklás és kötődés között a különbséget.

Tanulnod kell. A látást. Az érzést. A szabadságot. A tiszteletet. Az elfogadást.

Amikor kicirógatod arcodból a napot. Ahogy belecsípsz a bárányfelhőbe. Ahogy az eget a vászonra kened. Amikor a kéz táncra kel a félhomályban. A csengettyűk szeder illatában. A nyári rét sárga pöttyeiben. A kattogó suhanásban. Egy mondat súlyában.
Amikor puhán válaszol egy mosolygó csók. Nincs szükséged a bizonyosságra. Magad vagy az. Mert minden te vagy. A másik árnyékában megbújó játék is. Az arany nádhaj ringatózó izgalma is. A földön heverő eső utáni lábnyom is. 

Olvadj! Oldódj! Vessz el! Szűnj meg, hogy megtaláld magad mindenben.

Kell a tapasztalás. Ha nem érted akkor is. Mert az „értés” illékonnyá teszi az érzés tisztaságát.

A test dobozában ücsörgő lélek is csak illúzió doboz. Doboz a dobozban. Illúzió az illúzióban. Lélek a lélekben. Üresség az ürességben.

A gondolatok, mint a felhők vándorolnak. Ne ragadd meg őket, csak sétálj át rajtuk. A gondolat pára harmat elillan. Visszatér mindig, válladra ül, de elillan, ha hagyod.

A szabadság megtapasztalása a tiéd is. Az elfogadás lehetősége lábujjadon táncol. A változás állandósága vándorbotod utadon.

Jó utat kedves barátom, adjon az Isten….

A táska füle óvatosan belemarkol a kezembe és a vékony drót, amellyel megjavították ütemesen nyikorog lépteimet követve. Néha lemarad, máskor siet és előttem jár kissé.

Puha és ringató emlékek várnak a sarkon, így szaporázom lépteim.

Kedves mosolyok és simító pillantások kísérik utam a múltba, minden más halványul. Marad az eső utáni poros út illata, a macskapózban a cserépkályhának támasztott hát íve, a csigaháton cipelt hajnali ragyogás, a friss tej habja a pöttyös bögre falára festve, a hullámzó hang mesék, a belehelt kesztyűk puhasága, a tutaj fáinak érdes színe, a vízesés lélegzetszomjas párája. És a szabadság felhőbe-oldó érzése. És arcok. Mozdulatok. Ujjamban bizsergő izgalom. Mellkasomat ölelő béke.
Köszönöm a múltam.

Mindannyiótoknak.

 Azt a dombot támasztja ismét a cipőm, ahol gyertyát gyújtottam megbocsátást remélve. Kevés volt a láng, úgy hittem. A hitem volt kevés. Önmagamban. Már nem.

Karamell és mályvacukor színű égbe csomagoltam, ami elkísérhet további utamon. Ami nem húzza le a vállam. A MOST van benne. A SZABADSÁG. És az AKARAT, hogy jobb legyek. Hogy magam fölé emelkedjek. Alázattal. Türelemmel. Elfogadással.

Benne még a SZAVAK, amiket ki akarok mondani, vagy meg akarok őrizni. A TETTEK, amiket meg szeretnék tenni, vagy csak gondolni rájuk. És a nyugalom, hogy hagyjam, amit hagynom kell. Hagyni megtörténni, ha szükséges "dervistáncot" járni, vagy azt szemlélni.

 Elindultam a dombról le, hogy megtaláljam a következő dombot, melyet üdvözölnöm kell. Már nem akarok rá felrohanni, de lábánál leborulok és megkérem, hadd mehessek fel rajta. Mindig megleljük a következőt.

 (még valami – a csatangoló szamurájoknak üzenem: csak egy fa kardom van, arra is csak ülve támaszkodom, mert jobb úgy a tájat szemlélni…)

Ülök a titok tengere szélén
és lábam belelógatom.

A letisztultság lassan lopózott be a szemhéjam alá. Óvatosan nyújtózott ki, megvárta, hogy előtte kellően szenvedjek és csak akkor moccant, mikor már majdnem eltűntem az őrületben. Könnyű lett volna. Annyira könnyű. Elengedni, elmaszatolni, önzőnek lenni, elmeneküli, alulmaradni. Legyőzettem a magam számára épített labirintusban.

A fényt csak lassan hagyom átszűrődi ujjaim közt, szemem e félhomályban szoktatom a magányhoz. Élvezem mások zaját, a tarkómon bizsergetően felfelé araszoló hideget és az esőt, hisz belém kiáltják, hogy élek. Ebben a valóságban. A kék manó rám kacsint a szomszéd padról.

Mezítelen tükörképemet szemlélem, higgadtan és bátorsággal. Bemutatkozom neki és biztosítom hosszabbtávú együttműködési hajlamomról. Barátkozom. A gondolattal. Te én vagyok és én te. És én mi. Mint gyermekkoromban már számtalanszor. Aztán, hogy ne zavarjam össze magam teljesen megérintem magam és tükörképem. A tükör simább, a bőröm melegebb. A kételkedés egy pillanatra magamra hagy.

Pupillájaként a napfogyatkozás táncolt, vállára a tejutat terítette. A szivárványhídon szerettem volna átsétálni vele. Illékony vagy törékeny volt az út, nem tudom. A közepéig sem jutottam, de már elnyelt egy felhő.

Nap-szikra-fonat csavarodik arcomra. Az útvesztőben egy arany sárga fonalat találtam. Még nem sodrom ujjaim között, de érzem ezer szálát és követem. Magamat kísérem karon ragadva.
Vajon hányan keringenek tőlem egy tüsszentésnyire ezzel a céllal itt?

Így van rendjén.  

Kezdetben vala az Ige és az Ige Istenél volt. És Isten volt az ige, Ő volt kezdetben Istennél.

 

 A villamos sínek ezüstjére feszül a nap, csillanó hancúrozása a végtelenben összebogozza a fémszálakat. A leveleket körtáncra ítéli a szél és színeiket összekeveri.

Körülnézek. Lenyűgöz, hogy nem volt itt senki előttem. E hely nem létezett, amíg ki nem találtam és ki nem mondtam: legyen.

Világaink isteneiként szemléljük a varázslatot és néha megbotlunk egy rohadt almában, amit tudásként faltunk fel, aztán nem kezdtünk vele semmit, csak hagytuk, hogy elrohadjon. És már mérgez. Lassú cseppenként színezi az ereket, a bőrt, a hajad. Belopja magát mindenhova, ahol ürességet talál.

Csitítanád, visszaszorítanád, kiköpnéd, kifacsarnád, szétszórnád, kiporolnád, feloldanád, de nem megy. Nő benned a rémülettel, a beletörődéssel, a szánalommal magad és a világ felé.

Nincs hét törpe, hogy RÁD találjon. Nincs Éva, hogy ráfoghasd. Nincs szent víz, ami kimoshatná.

Csak TE vagy. Te VAGY. Azért, hogy megtanuld a leckét, amit magadnak mondasz majd fel. Önmagadért.

Szeretném kisimítani magamból. Magamból- belőled, ahol magamban hordozlak. A részedből, amit én piszkoltam be. A többit neked kell. A magamét magamnak.

Mert teremtesz, fenntartod, megállítod, lerombolod. Mert tudod, hogy így kell. Mert akarod, hogy legyen. Hisz kimondtad és: lett. Talán Nimue, talán más.

Ahol jársz én jártam ott, ahol jártál, még vár rám, ahová el akarsz jutni, az lesz otthonom.

Add a kezed, ha megbotlom és felsegítelek.

Nélküled ébredek

Otrombán ráncos kézzel ölellek.
Csókoddal velőmig hatolsz.
Messziről kacsintanak az ostoba miértek. Konok rabjuk vagyok.

Ha belém harapsz, magad kínzod. Combom közé szorítom vágyad és elűzlek az éjszakába.
Még egyszer vagy utoljára tekintetek vágják belém körmüket.

Cigi szagú gondolatok szeretkeznek.
Beléd harapnék.
Fájó illatod szorítja derekam, agyamban dobogó önhittséged súgja az igeneket és felszántják a libabőrt.

Úgy kívántalak, ahogy senkit.
Dühödt őrületben fekszem, kezem kezedként szeretve.

Menteni a menthetőt – elalszom.
Nélküled ébredek. Megint.

III.

A lélegzet

-      Hogy vagy? – hangzott a megszokott kérdés.

-      Lélegzem.

-      Vagyis? – értetlenkedik a nő.

-      Veszem a levegőt. – mondja a megszokott hangsúllyal, amelyben a tettetett érdektelenség, kíváncsiság és figyeleméhség állandóan változó mennyiségben keveredik. Ha tudná,… - gondolja a nő – hogy haldoklik…

A jógik szerint a lét nem években mérhető, hanem a lélegzetek számával. Így halunk meg, lassan, apránként, miközben életben maradásunk zálogaként levegőt veszünk.

Ki lehet cselezni? Lélegezz kevesebbet, ha időt akarsz nyerni... De érdemes?

Ki méri ki, hogy kinek hány jut belőle?

Értelmetlen kérdések, csak gondolat-játék-csírák.

Mert „tegyük fel, hogy…”, de akkor csak egy kérdésem van:

Vajon a LÉLEKzet boltozatát a lélegzet tartja?

A férfi halkan szuszogott a gyolcsok között. A póz krisztusi, a tett nem.

A lélegzet szeretete tartotta életben. A sajátja. Mostanáig... Vezess új utakra, Lucifer!

II.
A szép

A presszó eltűnt, a fizetés tényét kétségbe vonta és óvatosan követte a zsugorodó alakokat. Mintha egy halvány buborék hártyáján át nézné a világot, szemlélte, ahogy torzultak és tekergőztek a kép és a hang kígyók tenyerében.

Eszébe jutott, hogy keresni kellene valami szépet. Szépet… Ízlelgette a gondolatot és érezhetően szederpálinka illata volt. Egy fa törzsének görcseihez támasztotta hátát, nézte a nap éles csillanását a Dunán és teljesen elengedte magát. Emlékei és gondolatai, mint a színes festékek összekeveredtek.

I.
A rend

Az asztalon érezte a földöntúli rendet, amikor rápillantott. A csésze szélére könnyű női testként feszült a kávéhab. A pirosan áttetsző üveg meghajlott a fényben és a sápadt lámpa fénye köré tekeredett.

 A láz lágyan fonta arcára a cseppeket miközben várt.

 Várakozott.

 A peron zaja alattomosan úszott be a kávézónak mondott presszó ajtajának résein, hullámtáncot járva simított bele a fülcimpák mámorába.

 Hamarosan egy vékony pincérnő lépett a férfi asztalához és gyors mozdulattal tüntette el az előző vendég kívánság-nyomait. A férfi igyekezett alaposan megfigyelni a nőt, ám az átható, édes parfüm eltompította és undorral töltötte el. Koncentrációját csak eredeti célja érdekében összpontosította: pálinkát kért, kettőt. Meg vizet. Fura párosítás – gondolhatnánk.

Lobbanó éji kéj, surranó mezítelen percek, lázas arcú hajnalok suttogtak a csendben. Hideg mosolyok és meleg ölelések oldódtak a kacagó szélben. A kusza idő peremén várlak. Most. 

Nem nőhetsz belém

és ki belőlem.

Barbár pontossággal,

hazug szánalomból

kimetszelek magamból. 

Türelmetlen nyomod

Ideges mozdulattal

simítom magamra. 

Remegő ölemből

Teremted magad;

magamramaradtan,

keserű csodálattal

nézlek most is. 

Nem akarlak akarni.

Nem akartalak.

Nem kaptalak,

Csak mohón elloptál magamtól. 
 

Megsemmisült lélek lehelet maradt mára belőled is.

Az éjben osonó macska árnyéka belekapaszkodik az aszfaltba. A szurokban fürdő árnyéktestek lassan, riadtan táncolnak. Meglibbenő alakjuk olyan finoman oldódik a kacagó szélben, hogy egyiket magamhoz húzom és a nyakába csókolok.

A fűben fekve játszanak ujjaim a fekete tál egy darabjával. Forgatom a cserépdarabot, behunyom a szemem, hogy bőröm minden pórusával érezzem, ahogy az apró szilánk hiányok belesimulnak az egészbe.

Fekete volt, meg éj kék. Úgy olvadt eggyé, olyan fesztelenül és kecsesen, ahogyan a mozdulat és árnyéka. Nem kerestem és magyaráztam a miérteket, mert felesleges volt. Szerettem, ahogy senkit.

Más szilánkokkal pótoljuk a hiátus kérlelhetetlenségét. Nekem türkiz hiányzik, bíbort már kaptam. A bíbor fájt, pókhálószerű repedéseket okozva tudtam csak beleragasztani az enyémbe. Akartam. Megtörte a fekete egészet, az éj szilánkok kérdőn vágtak bele a talpamba.

 A sziklákba súgtam a gondolatot. Illékony titok-rekesz rejtő mélységébe. Csak azért, hogy néhanap megérinthessem. Önzésem élvezettel tölt el, ha eszembe jut. Ezt nem adom senkinek - mosolyogva hátrasimítom a hajam és hagyom, hogy a fény átszűrődve rajtam melegítse az aszfaltot. Osonok a hajnali úton, az üvegszilánkok csillanó játéka az út szélén hever. Már nem hajolok le egyért sem, mert tudom a titkukat. A hajnal kacsintása teszi őket lenyűgözővé, magad láthatod benne, vagy amit magadról hinni szeretnél. A titok-fény-játék átcsorog a sziklán.

 Izgalom sajog az ölemben, átszivárog minden pórusomon, betölt. Nem szólok. Gyávaság. Az örök holnap a velőmbe vág, néha ordítanék. De nem, az illetlen lenne. Mégsem. Csak gyávaság.

 Markolom kezem árnyékát a hintázó fűben, megfeszül a test. Néma, magányos sóhajpára kíséri.

 Sosem ígértem. Most sem. Markolom kezem árnyékát, a hajnal árnyékát. A szilánkokat eltemettem. Árnyék magam is.

Nos, velem is úgy kezdődött, mint bárki mással.

A borzasztó nagy lelkem picínyke darabjait próbáltam a világba belepöckölni. Pöööccc.....

Persze ezt nem tettem meg széles körben. Mert nem volt fontos. Mondhatni az "alkotás öröméért írtam" és nem is füllentek nagyot. Mert a jóérzést jó érzés megosztani. A rosszat is. De ahhoz ugyebár már kell valamiféle lendület, hogy az ember ne vegye rossz néven, ha másnak nem azt jelenti az írása, amit neki.

Sok idő kellett, mire felfogtam: ahány olvasó, annyi olvasat. A legrémesebb könyvet is képes voltam egy jó gondolatért, egy bizsergető képért végigolvasni. Megéri.

Mert mindannyian mások vagyunk. Sajátosan és kivételesen fogadjuk be a világot.

Utazz velem és hagyd, hogy én is utazhassak veled.

Add a gondolatod, érzeted, lendületed, örömöd, keserűséged!

Vigyázat! Az ajtók záródnak!