A nő júliusban virágzott, mint a lángvirág. Sok napsütésre van szüksége – írja a szakirodalom. A nő is így gondolta, így bokájára kötött egy csipetnyi nap-csillanást, meggyújtva vele a régóta hurcolt varázsigét, feloldva egy gyanútlanul kötött szövetséget: „Keverd a szíved napsugár közé, készíts belőle lángvirágot, s aki mellén viseli, és hevét kibírja, ő a párod.”
A papír lilás lánggal kapkodja a levegőt, de sorsa ismert. Lázas törpe láng… Legott… Kihűl…
Már túl az érzelem- és ösztöntagadáson. Túl szerelmen és illúziókon. Lecsupaszítva, mint a gyermek hajába megbújó lángvirág. Belecsókol a hajnalba. Kinyújtózik. Megsimítja testét. Illatával belopja magát egy ócska repedésbe.
-ζ-
Élvezi a társaságot. Nem tervezi a következő pillanatot, a jelenlévőből apró cérnát fűz a másikig. Az megérzi és táncba fognak. Akarta a közelségét, az izgalom ismeretlen volt. Az első szabad ölelése. Amikor mindent elengedett. Csak ott volt. Ennyire egészen önmagaként még tán soha. A férfi lenyűgözte. Olyannak látta, ahogy a férfi sem látta még magát. Még nem. Majd. Idővel. Akkor boldog lesz. A gerincére horgolt lángvirágok kinyílnak hamarosan, amint a fény megcirógatja. A nő már nem fogja látni. Majd más.
-ζ-
Frigidnek számítanék, ha valakinek számítanék. A vágy úgy párolgott el napjaimból, hogy csak azt vettem észre, hogy nincs. A mosoly apró ráncokkal szelídíti meg az arcot. Lángvirágom magjait odaadtam. A mélyben találhatnék tán, vagy kérhetnék a most nyílóból óvatos érintéssel végiglehelve a gerincet. De nem lehet. Most nem adhatok már, magamnak sem. Kapnom kell. Hát várom.
Addig is, üdvözlet a lángvirágoknak!
-a júliusi nő-
