Van, hogy tárgyakhoz kötődsz, mert emberekhez nem tudsz. Egyszerűbbnek tűnik, hisz uralhatod őket. Birtokolhatod utolsó rezdülésükig. Illúzió-hit-hinta. Ringató.
Van, hogy emberekhez ragaszkodsz, de kötődni, elfogadni nem tudsz. Nem mersz. Mert van, hogy a kötődéshez gyáva vagy. Ezért semmihez nem kötődsz. Legalábbis próbálkozol.
Amíg tart az ezüst szál, ami ide köt, addig mások számára is valószerűen létezel. Önzőnek, magányosnak, ostobának, bölcsnek, titokzatosnak, üresnek, lélekhajléktalannak, boldognak, vagy boldogtalannak látnak és neveznek. Ha azt a szálat is elszakítod, lebegésre ítéled magad.
A titok, hogy látnod kell MIND. A szálat, a tárgyat, az embert.
Érezni birtoklás és kötődés között a különbséget.
Tanulnod kell. A látást. Az érzést. A szabadságot. A tiszteletet. Az elfogadást.
Amikor kicirógatod arcodból a napot. Ahogy belecsípsz a bárányfelhőbe. Ahogy az eget a vászonra kened. Amikor a kéz táncra kel a félhomályban. A csengettyűk szeder illatában. A nyári rét sárga pöttyeiben. A kattogó suhanásban. Egy mondat súlyában.
Amikor puhán válaszol egy mosolygó csók. Nincs szükséged a bizonyosságra. Magad vagy az. Mert minden te vagy. A másik árnyékában megbújó játék is. Az arany nádhaj ringatózó izgalma is. A földön heverő eső utáni lábnyom is.
Olvadj! Oldódj! Vessz el! Szűnj meg, hogy megtaláld magad mindenben.
Kell a tapasztalás. Ha nem érted akkor is. Mert az „értés” illékonnyá teszi az érzés tisztaságát.
A test dobozában ücsörgő lélek is csak illúzió doboz. Doboz a dobozban. Illúzió az illúzióban. Lélek a lélekben. Üresség az ürességben.
A gondolatok, mint a felhők vándorolnak. Ne ragadd meg őket, csak sétálj át rajtuk. A gondolat pára harmat elillan. Visszatér mindig, válladra ül, de elillan, ha hagyod.
A szabadság megtapasztalása a tiéd is. Az elfogadás lehetősége lábujjadon táncol. A változás állandósága vándorbotod utadon.
Jó utat kedves barátom, adjon az Isten….
