A szép
A presszó eltűnt, a fizetés tényét kétségbe vonta és óvatosan követte a zsugorodó alakokat. Mintha egy halvány buborék hártyáján át nézné a világot, szemlélte, ahogy torzultak és tekergőztek a kép és a hang kígyók tenyerében.
Eszébe jutott, hogy keresni kellene valami szépet. Szépet… Ízlelgette a gondolatot és érezhetően szederpálinka illata volt. Egy fa törzsének görcseihez támasztotta hátát, nézte a nap éles csillanását a Dunán és teljesen elengedte magát. Emlékei és gondolatai, mint a színes festékek összekeveredtek.
Szép. Hagyta, hogy gondolatai végigfussanak minden parányi emléktöredéken és memóriája kiáltsa a válaszokat. Sok volt, de mind tünékeny.
„Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”
Itt megállt. Tetszett e már valaha valami érdek nélkül igazán? Hosszan és elmélyülten próbálta felidézni az érzést. A széphez a csodálatot kapcsolata. A rácsodálkozást. Persze ez csak nagyon rövid ideig tart. Mármint a rácsodálkozás. Mert rövid időn belül érkezik a birtoklás vágya és bekebelezi a csodálatot. A csodálat tehát pillanatlétű. A szép is az. A szép pontosan abban a pillanatban tűnik el, amint a csodálat arany párája lecsapódik. Igen. Pontosan így képzelte.
A szép a ráismerés eszméletével kezd szertefoszlani. Amikor nevén nevezi - Ez egy felhő, ez egy női szem, ezt úgy hívják, hogy naplemente.
Pontosan és tisztán látni vélte, hogy mi is történik ilyenkor: egy színtelen és szagtalan, illékony érzet összesűrűsödik és a ráeszmélés pillanatában anyaggá zsugorodik. Amint tapinthatóvá lenne, elveszti varázsát.
Nem lehet csak így feladni.
