Az indulat
Történet másként…
A düh olyan sebességgel pumpálta ereibe a feszültséget, mintha mindig is ezt tette volna. Sokszor tette, ez igaz. Az ismerős kábulat izmait megfeszítette, érzékeit felerősítette.
Lassú és mély levegő. Majd ismét. Különös, bódító örvényként szivárgott tüdejébe a lélegzet. Az ugrásra kész mozdulatlanság dobhártyáján dobolt egy szokatlan ütemet. Tudta, hogy a türelem hiánya hamarosan meglöki, de élvezni akarta az utolsó pillanatig a magányos, feszült csendet. Erősnek hitte magát.
Az első széllökésből nagyot lélegzett, az éjszakai erdőben a vihar kifacsarta az első felleget, ezzel segítve az első erőtlen hangot ki a torkából.
Haragudott. És fájt. A harag. Minden porcikája fájt tőle. Még nem merte kiengedni. Ostobának érezte magát, arra gondolt, mit gondolna, ha látná valaki, de a kétségbeesés szájon ragadta és a földre rántotta. Nem tudott sírni. Régóta már. Megadta magát. Átadta az irányítást és a fájdalom nagyot rúgott belé. A harag ordított helyette. Az erdő magába fogadta a kiáltást. Az ordítás kettéhasadt. Testre és lélekre osztotta. Ahogy más nem tudta kettéosztani.
Rég volt már. Sokat vesztett, de az első csapás tépte a legnagyobb űrt.
Elvesztett valakit.
A tagadás csak percekig tartott: Ez nem történhetett meg, csak ostoba álom. Ébredj fel! Most! Mindenki hazudik.
A harag azóta is némán karcolta kezén az ereket, nem talált utat neki, nem akart bántani senkit. Meg egyébként sem illendő. Egy néma gondolat átsuhant rajta – tán mindenki tévedett.
De nem hagyott magának hosszabb kitérőt. Racionális volt tetőtől talpig. Ezért racionális magyarázatot követelt. Elsőként másoktól. Aztán csak magától. Nem tudott megbocsátani. Magának sem, az bizonyult a legnehezebbnek.
A bánkódás évekre megláncolta. Újabb veszteségekhez kötözte. Mert nem látott már mást. Egy néma, boldogtalan szeméthalom tetején ült. Maga gyűjtötte halomba a rossz emlékeket. Nem akarta tudatosan, de nem is tett ellene. Ez is tett. A tétlenség. Tetten ért tett-tagadás... Sok erőt felemészt és sok energiát. Úgy tenni, mintha tennénk. Pótcselekvésben mártózva, önsajnálatba burkolózva. Nem volt más, mint mások. A napok peregtek, szükségszerűen létezett.
Sokáig tartott. Maga után húzta az egészet. Mindent, amit elvesztett. Embereket, képeket, lehetőségeket. Elszalasztott, tudott és meg nem ismert lehetőségeket. Bánkódott. Cipelt. Egyre nehezebb volt. Járni. Lépni. Előre. Előre? Merre van? Hol? Van egyáltalán irány? Nem látta. Mást sem. Magát legkevésbé. Néhányan kiáltottak felé. Aggódtak – mondták. Elfáradtak. Az aggódásban. Ő is. Ő másban. Abbahagyták. Ő nem. A tételen tettetést. Magát is meggyőzte. Néha, ha kibillent kipislogott: „No, akkor senki nem segít? Nem azért vagytok itt?!”
Aztán egyszer csak észrevette, hogy elfelejtette: miért is cipel és mit is. Pillanatnyi áramszünet, a neuronok egyszerre igazították meg sapkájukat – a hűvös gondolatok hátránya – és valami távoli gondolat belopózott a szeme egyik sarkába, majd elkiáltotta magát. Elfelejtette, hogy egyedül ő vághatja el a köteleket – gondolat köd gomolygott, hasára ült, mikor nem illett volna.
Önmagunk által épített falaink mögött létezünk – hallotta magát.
Ezért ordított a tölgyfa alatt. Ezért markolta a földet. Ezért fektette arcát a hajnali harmattal kevert sárba. Betemette kiáltását és könnyeit egy gödörbe és könnyebb volt.
Egy nagyobb, sima kőre ült le. Lába csak az első óra után kezdett zsibbadni. Érzett. Furcsán, másként figyelt a világra. Elfogadás, belenyugvás, elengedés. Most értette meg, miről hadovált az ember, kinek ezüstöt ígért a megoldás szállításáért.
Megtisztult. Nem a katarzis volt, hanem nyugalom, ami belébújt.
Aztán levelet írt.
„Barátaim! Keressétek meg az erdőtöket, rajzoljatok egy kört a nappalitok falára és vágjatok hozzá labdát, dobáljatok kavicsot egy tóba, énekeljetek üvöltve nagy zajban, táncoljatok féktelenül az ágyatokon, zokogjatok a párnátokba, csak adjatok a haragotoknak arcot, hogy aztán a szemébe nevethessetek.”
>-<
Az ágy, amit kapott kényelmes volt. A nővérek igazán megértően billegették fejüket és csípőjüket. A gyógyszert a matracában gyűjtötte, anélkül is mosolygott.
Engem cinizmussal vádolt, humorom jellegére csak apró célzást tett - szerzői szemtelenségnek titulálva és rámutatott egy idézetre a kezében szorongatott könyvben.
- Nahát, itt még könyvtár is van? – kérdeztem meglepődve.
Bólintott. Irigyeltem. A teremtményem tovább jutott...
Most búcsúzom. Az idézettel:
„Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas és mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti.”
(Tao Te King)
