Találkozás
„Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt,
vagy, hogy milyen lesz
utolsó találkozásunk.
Csupán egy fontos:
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.”
(Fodor Ákos)
(1) Az első
A pocsolyából halk nesszel kortyolt a nap, amikor mellette állva nyújtózott a férfi. A tájat végigsimította az első hajnali szellő, meleget és a távolból kutyaugatást hozva. Az éjszakákat és a hajnalokat szerette leginkább. Azt, amikor éjjel felnézett az égre és a csillagok betöltötték a látóhatárt. Azt is, amikor a Balaton hűvös párája lázat enyhítő ruhafoszlányként a nyakára tekeredett és az est hangjai a pillanatban megtalált harmóniát, az állandóság álcája mögé rejtették. Meg azt, amikor a hajnali fények az ablakán óvatosan beosonva kicsalták belőle a gyereket.
Ilyen pillanatokban egy érdekes izgalom villódzik a tüdejében és a gyomrában, ha teljesen egyedül van. Szereti ezt az érzést megélni.
A tökéletes csend nem hangtalan, de szükséges a saját némaságunk hozzá, mert csak abban érhető tetten. Ezzel az észrevételen tettenéréssel kezdődik az én csendem is. A férfi megkereste a saját csendjét, ami a szegycsontja mögött forgott körbe-körbe éppen. Miután meglelte, lenézett a pocsolyába – véletlen találkozás önmagával - és elindult az állomásra.
-ζ-
A vonat zötyögése utat adott képzeletének, amely hamarosan átvette az irányítást és álomba ringatta, ahogy a táj egyhangú zöld-barna folttá merevedett az ablakon.
Az előtte ülő idősebb úr mozdulatain és motyogásán a régóta hurcolt kényszer ücsörgött. Nem csak testét, gondolatait is uralta a sajátos rendszer, amit az életeként definiált. A hozzá legközelebb ülőket - körükben népszerűtlen, félhangos titulusokkal illette. Többen töprengtek, hogy féljenek tőle, vagy sajnálják, de végül mindenki választott egy magához való álarcot és annak megfelelően nézett körbe fejcsóválva. E tekintet cserék osztották csoportokra az emberek óvatlanul egy helyre hányt halmazát.
Fél óra múlva a fülke majdnem teljesen megtelt. A falatozók remegve markolták szendvicsüket. Az ifjú hölgyek kellemes külsejükre pislogtak az ablak tükrében, mindig lelve valami megigazítani valót magukon. A piacra igyekvő nénik szótlan aggodalommal sóhajtották istenüket. Egy középkorú pár egymás kezében kereste a tegnapi csodát, mosolyuk halvány sugárként kötözte össze néma szavaikat.
A férfi ütemesen szuszogott, lábát a szemközti üres szék alá nyújtva.
A szerelvény hirtelen lassított, majd megállt. A rutinos utazók gyanakvón tekintettek körbe. Hiba a menetrendben? Az alig házak - alig megállójában feszítette a síneket a mozdony. A nő nem illett a tájba, vagy tán a táj a nő köré? Cipője alatt furcsán karcolták a kövek egymást, léptei kimértek voltak, a bot halkan kopogtatott a fém falon. A kalauz a kezét és a hangját nyújtotta szociálisan érzékenyen. A fülkébe belépése elcsitította az addigi zajt, a pillantások percnyi némaságot szegeztek egymás torkának. Az új tekintetcserék szerepváltásra szólították fel az érdeklődőket, új halmazokat hozva létre a kis térben.
A nő fiatal volt és feltűnően csinos. A kalauz az utolsó üres helyre kísérte, felébresztve a nyújtott lábú szuszogót. A férfit az ébredés egy percre vakká tette. Vakon nézett a vakra, majd ki az ablakon. Vak-folt. Az érzések hamar stabilizálódtak körülöttük, az ablakon kibámulás csodákra képes… Halmaz-állapot-változás.
(2)
A törölhetetlen
A találkozás ténye törölhetetlen volt. A férfi retináját betöltötte a mezítelen nő, miközben az ágy mellett ülve ruhátlan magányban szemlélte. A kávéja illata körbefutott a szobán és vékony gyolcsként landolt a nő ölén. Az élmény friss volt, az ellenérvek régiek és viszonylagos gyorsasággal törtek elő. Ugyanazokkal a mozdulatokkal öltöztette fel, amik lesegítették este róla a ruhát. A mondatok kavarogtak a fejében, egészen remek saját történetet ütött össze a valóságból, amelyikben ő rendes volt. Meg korrekt. Meg őszinte. A vicc az volt, hogy ferdítése nélkül is ez volt a valóság, csak ezt nem tudta elviselni. Ellenkezett a magáról alkotott képpel. Meg az elvárásaival.
A mosoly, amivel a nő búcsúzott lapockájához fagyasztotta ölelésre emelt karjait.
A nő is csalódott volt, a férfi is. Nem velük, a reggeli tétova elvárásaikkal volt gond. Túl sok idejük volt a gondolkodásra. Azt az időt a cselekvéstől lopták el.
Az első találkozásuk az utolsó is – így gondolták mindketten. „Sosemvoltilyenmég” érzéssel búcsúztak, pedig mindketten tudták, hogy ostobaság a búcsú. A ráció diadala. Legyőzte őket…
(3)
Az utolsó találkozás
Az aszfalt olvadása belepiszkált az orrokba így adva jelet létezéséről. A férfi erősen kapaszkodott a korlátba, tériszonya gyomrát kavarta.
Egy férc-gondolat belopta oda magát még sok éjjel ezelőtt és a többi gondolat agyafúrt és számító társalkodójává vált. Minden gondolattal összebarátkozott, mindet magához fércelte és önmaga mintáját orvul belehímezte egytől egyig az összesbe. Egy idő után már csak ezt az egy gondolatot ismerte fel a férfi – vírusos férc-gondolatmorzsából így lett hallucináció.
-ζ-
Az utolsó találkozás? Sóhajba sűrített lopott pillantások és pillanat morzsák keveredése egy vászonra feszítve.
Utolsó nem létezik, csak gondolat kísérlet talán.
Első van.
Minden találkozás egy szent találkozás - mondá nekem egy bölcs. Ha ezt elfogadjuk, akkor a találkozások szükségszerűsége újabb szálként simulhat tenyerünkbe a megértés gombolyagából.
Akkor hát, üdvözöllek ismerős-ismeretlenként: pillantás-morzsa egy lopott pillanatban.
