Összegyűrt emlékek feszengenek a papírkosár mélyén. A lapok és képek, mint a 10-edikről kizuhant összetekeredett testek mozdulatlanul vitáznak sorsukon. Meg nem történtté tenni a legkevésbé sem lehet. Mármint a múltat. Persze az emlékezésen bármikor módosíthatok. Most így mesélem holnap már másként, más helyen máshonnan közelítve, igazodva a pillanathoz. Mintha emlékeink egy furcsa távcsővel vizslatnánk, ami az aktuálisan lehető legjobb fókuszt mutatja… Hazugság? Dehogy. Hiszen egy pillanatnak számtalan oldala van… az én szemszögemből is akár… lehet, hogy egy mozzanat csak később nyer értelmet, vagy éppen átértelmeződik. Pillanatértelmezések a most távcsövén át…
-ᵹ-
Este
Ahogy a férfi…
- Tudod, szeretem amikor az a kis fény, ami a függönyökön átszúrta magát megszelídülve megpihen a nyakadon. – szólt volna a férfi, de meglepődve az érzésen kicsit összepréselte száját, hogy így óvja a szertelen és áruló szavakat. Ehelyett halkan beleszuszogott a nő nyakába és átadta magát a határtalanságnak. Láthatatlan mosoly kapaszkodott a paplanba.
Ahogy a nő…
Lassú örömmel motozta végig szemével a férfi arcát a homályba lopakodó ágyon fekve.
- Ahogy lehunyja szemét, mintha bezárt volna mögé valamit. Gondosan csomagolva raktározza a pillanatot egy gondolatrekeszbe, mit talán sose nyit ki már. – beszélget némán magával. Nem akarom megzavarni – csak a testébe képzelem magam és úgy ölelem meg. Halk csókot rejt kezébe az álmodáshoz.
-ᵹ-
Az egyik kép elmaszatolódott, hiába a pillanatot nehéz vászonra feszíteni. Ha a képeket a fejekből egy diavetítőbe fűznénk, magunk sem ismernénk fel. A múltat és az álmokat rendezetlenül ragasztják össze, egy fájdalommentes narkózist előidézve. Ezzel összezavarhatnak, ezzel elvonhatják a figyelmed a lélegzetedről. Pedig az nem szűnik meg, amíg álmodni tudsz. Figyeld meg néha a lélegzeted, meglátod, egyszer csak megleled magad az aktuális illúziódon keresztül – egy lélegzetvételnyi szünetre.
-ᵹ-
Hajnal
A hajába ragadt éjszakai illattal öleli álmában magához. Még van idő –gondolja és bőrének melegségéből lopva simít magának. A textil zavarba jön a közelségtől és félénk redőkbe rendeződik.
Csendes fordulat, pillanatnyi eszmélet a némlétező álomból a létezésre sarkallt álomba.
Az ujjak a test páráját isszák, a fal hűvösére kenődik a fény.
Most nincs külön gondolat, a nem létező álomban minden feloldódik, a filmek óvatlanul peregnek, felkészítik az ébren álmodásra a testet.
- Jó, hogy itt vagyunk. Együtt. – így a kába nő.
- Igen. – eszmél a férfi.
A reggeli zajok belepiszkálnak a fülekbe.
http://shadowness.com/Anry-lacko
