A kulcs. Lehet. A szélsőségek kiküszöbölése. A harmónia megteremtése.
Tartottam tőle.
Mert a bár a szélsőségeses rossz érzések sokáig kényelmetlenek, de ki szeretné az őrülten jó érzéseket is lenyírbálni? Kidobhatók lennének, csak egy kis fiolával tennék el belőlük és néhanap annyit cseppentenék a szemembe, amennyit szükségesnek vélnék.
Nekem ez volt a bajom a harmónia szóval. Mindig úgy éreztem, mintha a harmónia elérése csak úgy lenne lehetséges, mintha felhúznál egy béna napszemüveget, azért hogy kíméld a szemed és huss már nem is olyan sötét a sötét. Na igen, a színek is eltompulnak. Valamit valamiért?
Már másként látom. A harmónia olyan, hogy feleslegessé válnak a szélsőségek. Nem lemondás. Mert birtoklásaink csak illúziók. Így nincsen miről lemondanunk.
Olyan finoman csiszolják le a felesleges rétegeket rólam a mindennapok, hogy néha hangosan kacagok a fák alatt. Máskor komolyan szemlélődöm. Nos, hát még messze a harmónia, de legalább már elfogadtam.
Azt is, hogy képes vagyok rá.
Mint mindannyian.
Elfogadás.
