Ölelem a fát és ő ölel engem. Már számtalan éve hallgatjuk az áramlás lüktetését egymásban. Odúja sok titkomat rejti már.
A borostyán halkan kúszik fel törzsünkre, finoman szövi be álmatlan lélegzetünk.
Zuhanás. Koppanás nélkül, óvatosan érkezik a törzs. A moha harsány zölddel festi meg a homlokon az ereket, belém karcolva létezését. Az avarba markolok, illatát lehunyt szemem egyik redőjébe csempészem, ismerősként köszöntöm. Már jártam itt.
-¦-
Szemem ég, ökölbe rándul egy kéz, ugyanezen pillanatban szúr egy férfi mellkasába a felismerés, ejt el egy tollat a barna nő és pattan el egy színes szappanbuborék. Egy hajókürt kiáltása ebben a pillanatban kapaszkodik a partra és ekkor néz át egy szeplővel hímzett arcú, vörös zoknis kisfiú a peronon a szemben lévő plakátra, amin hatalmas felirat virít: „Ön tudja HOL áll? És azt tudja MIKOR?
A történések egy pillanatba sűrítve lógnak egy végtelen hosszú szárítókötélen. Bármelyiket megfújja a szél, mozdul a többi is. Az ujj, ami összesodorta a szálat tetten érhető mozdulatlanságban várakozik, majd egy fehér sávot fest az égre. Ebbe kapaszkodva szánkózott le hozzánk egy erdő. Gyorsan megleli helyét az összes fa, minden fűszál az irányt mutatva hajlik, roppan az ág. Merre is indulsz? Rám nézel, látom az utakat: most három kínálkozik, választásod elágazásából. Pont, mint a mesében. Nem vesznél el egyiken sem, tudom jól. Rám vársz, hogy intsek. „Erre” – mondanám, hogy ne tűnjek el újból magam elől, de csuklóm bizsergése jelzi, nem lehetek önző. A másik irányba mutatok. Közben halkan hal meg egy részem, sikolyát nem veszem figyelembe. Ráér később a zokogás és az önsajnálat is.
Elárultak számtalanszor, hagytam. Nem számított. Mint megkopott kabátot, megkönnyebülten vetettek le. Most eljött az ideje, hogy magam is eláruljam magam. Kibújhatok-e magamból?
-¦-
A telefonban ordít egy férfihang, magázódva gyűlöl. Mert megérdemlem. Igaza van.
Egészen megszeppenek, megbízhatatlanságom meglep.
Az aluljáróban oszlopnak taszít egy NEM, miközben kiszállok a bádogdobozból. A visszautasítás nem törte orrom, még lila foltokat se fest arccsontomra. Hagyom piszkolni a vércseppeket, mik könnyemet és az utca zaját is összemossák. Melege gyorsan hűl ki a langyos szélben, ahogy hazafelé sétálok.
Egy nő hangosan nevet, mikor az üveggolyók koppannak a macskaköveken. Kacaja gerincem mellett hasított ki magának egy darabot, az üveggolyók után iramodva pattan.
A hiányérzet ledönt, megbénít. Nem sodorja el folyóm a múltat, mert észrevétlenül magamhoz láncoltam. Ezt a szeletet homlokomhoz kötöttem. Ostobán.
A gyertya lángja a hasamra folyik a kádban fekve, valami elveszett és nem lopja vissza e láng sem.
Az új illatok majd kimossák ujjaim játékát arcából, nekem csak a meglévő színekben lehet játszanom most.
Úgy tekeredtem emlékeimre, mint boros poharam árnyékára. A napok peregnek. Hagyom, úszom. Magamhoz kötözött emlékeimmel. Most aztán igazán. Majd partra tesz a sodrás.
Nemrég még kacagtam volna, de magamtól megszabadítani magam a legnehezebb.
-¦-
Egyedül a vörös zoknis fiú értette az üzenetet. Más tán a mesét sem ismerte, de e puha lépések gazdája felidézi a történetet HOL-ról és MIKOR-ról.
MIKOR kisasszonynak minden perc számított, ki akarta facsarni magának az összeset, kalapja kecses, könnyedén ugrotta át a pocsolyákat. Határidőnaplója tele volt, sosem tudta, éppen mi veszi körül. Nem is nézett körbe, hisz nem értett egy kukkot sem az egészből.
HOL uraság megfontoltabb volt, szeretett körülnézni, tudni, honnan indult és merre tart. Iránytűje csalhatatlan. A múltja és a jövő lehetséges útjainak rabja. Értett mindent, ha nem, akkor hamarosan megértett mindent. Érzékeny, puha álmokat látott, csak reggelre elfelejtette őket.
Egy véletlenmentes találkozás eredményeként MIKOR és HOL kezet nyújtottak egymásnak és a karok fonatában sétáltak a folyó partján. MIKOR szeretett érinteni, HOL hagyta. HOL jól tudott figyelni, MIKOR hagyta. MIKOR menekült. HOL is.
Minden felfogható menekülésnek, ami félelemből fakad, vagy semmi sem az, csak egy utazás. HOL utazik, MIKOR eltéved. HOL időzavarban, MIKOR-t cseppekre szűri a vekker kattogása.
A kérdést már nem várták meg a parton: Létezünk egyáltalán? Nem. SE HOL, SE MIKOR. A Jarra elmosta tán a mesét, ami fordítva indult, valahogy így: HOL volt, HOL nem volt.
fotó: bykitudja
