Az igaz
„Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.”
(Ernest Hemingway)
A füzet kusza szálkáit dörzsölte a grafit, ahogy a hanyag és kidolgozatlan betűk megtöltötték a lapot. A nő feltekintett a falán függő feliratra és egy mosoly próbált ajkára költözni – sikertelenül. Magában forgatta a szavakat. Valami hiányzik. Az önbecsapásai ösztönszerűen hajtották előre az órát, kattanásaiban óvatlan olajcseppekként csitítva a létezés zaját.
Tudok-e hinni magamnak? Minden gondolatmorzsát úgy ízlelgetett, mint valamiféle kétségbeesett gyanakvás rágcsáló és ez kezdte felőrölni. Fáradt lett attól, hogy saját gondolatai felett őrködik – ez a gyanakvás ugyanis 24 órás felügyeletet feltételez. Meglehetősen lefoglalta, hogy folyamatosan megfigyelés alatt tartsa gondolatait, így nem is volt ideje írni. Egyszer-kétszer ellankadt és néhány szó belecsimpaszkodott a papírba, de gyorsan helyesbített néhány határozott mozdulattal - kétszer áthúz, egy hullámmal végletesen kivégez.
Sorok, szavak kavarogtak benne, mintha szöges oldalukkal mindig nekiütköznének egy vattacukorfalnak: egy részük beleragadt a rózsaszín mázba, a többi belőlük tovább úszott: Létem, ha végleg kimerül…? Olyat írni, amilyet olvasni vágynék… A véletlen nem ejthet erőszakot mirajtunk... Buján fetrengtünk mindahányan… Tetten ért nem lét alkalom… Lobbanó éji kéj, surranó mezítelen percek… Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett, - kötél mélységes mélység fölött….
Az este óvatosan hatolt be a tudatába, ahogy hátradőlt, a székhez támasztva testét. Fáradt tagjait megmasszírozta, de karjai óvatlanul lógtak le testéről.
Arra gondolt, ha férfi lenne… Ha láthatna úgy, mint egy férfi… csak egy ideig persze… a gondolattól izgatott lett, szájának jobb sarkába harapott, kapkodva kinyitotta az utolsó üveg bort, majd leült a monitor elé. Fejét hátrahajtotta, pontosan úgy mint amikor valamin önkéntelenül kacagni szokott. Mély levegőt vett – túlélni önmagam, komoly kihívás…
Máskor is ment? Nem jelent semmit. A múltban nem cselekedhetek. A most-ot nem találom, valamelyik kanyarban utolérhetem magam? – csak tudnám mi elől is menekülök… - bámulatosan elemezte kívülről magát.
Belefogott. A magam tapasztalásait egy másik ember szemszögéből, mély levegő... és már a kocsmában ült, a cigarettát úgy forgatta ujjai között, mint régi ismerőst. Csak az első mondatok akadoztak, önmaga lassan foszlott le önmagáról, de mielőtt eltűnt teljesen - még rád kacsintott. Láttad?
A következő bőrében már gyűjtő volt, a szépség rabja. Majd kaméleon, aki mások fényében fürdőzve létezik. A festő, a türelmetlen, a kételkedő, az újjászületett, a gyáva. Mindnek magából adott. Minden történetben ő volt a férfi és a nő. Ő volt az ok és az okozat. Ő volt ő és ő volt TE és már nem létezett. Egy rövid sétára indult a fikciók ösvényén, de elfelejtett út közben körülnézni.
Minden pillanatban választott magának egy életet. Úgy játszott a lehetőségekkel, mint kevesen. Ritka felismerése, hogy ő működteti a világot előbb boldogsággal töltötte el, majd megijesztette. Lopva nézett körül, amikor rájött, hogy uralja a tárgyakat. Csak kicsit később kezdett megőrülni a tudattól, hogy szinte bármit megtehet. Percenként más bőrébe bújt, megfordította az időt, kicsent színeket a világ egyik részéből és egy másik helynek adta. Tekinteteket rabolt el, álarcokat tépett le – megtehette, magának már nem volt. Arca sem. Semmije sem maradt. Uralta a teret és a hatalma uralta őt. A vágy olyan mélyre karcolta karjába az ereket, hogy ne tudjon könnyen megszökni. Előbb meg akarta érteni. Kíváncsi volt a határaira, így megpróbált mindent, megszállottsága elmosott mindent körülötte.
Alázat lecke. Önmaga meggyalázása – gondolta megfelelő lehet. Akkor lehet, hogy előbújik valahonnan valódi énje – a fájdalom képessé teheti érezni. Nyugalomra vágyott – amíg nyugalom nem lett körülötte. Aztán vágyra vágyott. Szerelmes volt a szerelembe.
Gyűlölte magát. Gyűlölte a gyűlöletét. Érezni azt.
Feslett, megfestett és megélt alakjaiban elveszett. Nem akarta újra felépíteni magát csillogó és kopott, színes és áttetsző darabjaiból. Tudta – a végtelen mélység és magasság mind ő. Ő a cigarettát tartó kéz, a pillantásokra csavarodó füst, a kacéran feszülő vörös ruha, a szeretkezés után szemekbe zárt halk lélegzet, az izzadt háton végigosonó ujjak, a szénpor illata az akt szélén megbújva, az arcot ölelő avar, az illatod nyoma az arcán, egy őszi levélen átszűrődő félénk napcsurranás.
Az egyetlen
igaz mondat? Lehet, hogy nekem nincs ilyenem. Rettegek. Rettegek, hogy nem leszek magam sosem. Attól talán még inkább, hogy mi van, ha mégis. A teljesség vágya megrémít. A csalódástól való félelem belém olvad, az elvárásaim falakat emelnek körém és csak én változtathatok.
A lét és nemlét határán billegő szó bábozik kusza napjainkban.
Ad valaki két tenyeret – arcomat zárójelként keretező szeretet feszületet?
