Mostmivanmegint?
Miről is? Az életem gyorsan, lassan csordogáló hétköznapjairól. Arról, hogy a végtelen bölcsességeket miért tudja mindenki kívülről és miért is vagyunk mindig baromi okosak mások problémáiban. Meg egyáltalán. Volt már olyan, hogy érezted, hogy jött a boldogság szép kék-sárga villamosa, Te felugrottál rá, aztán egyszer a megállóban ébredsz: Mostmivanmegint? Valami mintha mégsem stimmelne...
Az asztalon érezte a földöntúli rendet, amikor rápillantott. A csésze szélére könnyű női testként feszült a kávéhab. A pirosan áttetsző üveg meghajlott a fényben és a sápadt lámpa fénye köré tekeredett.
A láz lágyan fonta arcára a cseppeket miközben várt.
Várakozott.
A peron zaja alattomosan úszott be a kávézónak mondott presszó ajtajának résein, hullámtáncot járva simított bele a fülcimpák mámorába.
Hamarosan egy vékony pincérnő lépett a férfi asztalához és gyors mozdulattal tüntette el az előző vendég kívánság-nyomait. A férfi igyekezett alaposan megfigyelni a nőt, ám az átható, édes parfüm eltompította és undorral töltötte el. Koncentrációját csak eredeti célja érdekében összpontosította: pálinkát kért, kettőt. Meg vizet. Fura párosítás – gondolhatnánk.
A nő arca rezzenéstelen volt végig, akkor is, mikor asztalára tette a kért nedűt. A második pálinka előtt már képes volt végigmérni a nőt, aki a másik asztalnál állt, szemben vele. Elképzelte, hogy mindent ilyen rezzenéstelen arccal tesz a mindennapokban: ilyen, amikor bevásárol, amikor főzés közben az ételgőz belekapaszkodik a hajába, így szeretkezik, aztán ezzel a tekintettel zuhanyzik, így utazik, alszik, eszik. Kimért mozdulatokat, szűkszavúságot, paradoxan hangos, erőltetett kacajokat és csak rosszul tanult mosolyt adott neki gondolataiban. Az arc elárult mindent. Ránézett újra és úgy érezte, látja a nő lényegét. Tökéletes gépezetként tekintett rá. Csak semmi felesleges, fellengzős mozdulat, semmilyen oda nem illő érzelem. Lenézéssel tekintett a nőre, mint egy bábra, akinek sikerült megtanulni, amit ő nem volt hajlandó elsajátítani: az életet a hétköznapokban. Meg akarta fosztani mindentől, amely érdekessé tehette volna számára.
Pontosan tudta, hogy mindezt csak megtorlásként festette a nőről, amiért az nem nézett rá. Érezte, hogy hatalma van felette gondolataiban és ott szinte féregnyire zsugorította most. A nőt, aki felborította a rendet, anélkül, hogy egyáltalán felismerte volna.
A létezés hiábavalóságát cáfolva emelte szájához a második poharat. A valóság végigszántotta nyelőcsövét, lehunyta szemét, mély levegőt vett, amit csak lassan engedett ki tüdejéből. Érezte, hogy lassan csillapodik a valóság előbb még oly erős kontrasztja. Most már képes volt körülnézni. A rend helyreállt.
