A villamos sínek ezüstjére feszül a nap, csillanó hancúrozása a végtelenben összebogozza a fémszálakat. A leveleket körtáncra ítéli a szél és színeiket összekeveri.
Körülnézek. Lenyűgöz, hogy nem volt itt senki előttem. E hely nem létezett, amíg ki nem találtam és ki nem mondtam: legyen.
Világaink isteneiként szemléljük a varázslatot és néha megbotlunk egy rohadt almában, amit tudásként faltunk fel, aztán nem kezdtünk vele semmit, csak hagytuk, hogy elrohadjon. És már mérgez. Lassú cseppenként színezi az ereket, a bőrt, a hajad. Belopja magát mindenhova, ahol ürességet talál.
Csitítanád, visszaszorítanád, kiköpnéd, kifacsarnád, szétszórnád, kiporolnád, feloldanád, de nem megy. Nő benned a rémülettel, a beletörődéssel, a szánalommal magad és a világ felé.
Nincs hét törpe, hogy RÁD találjon. Nincs Éva, hogy ráfoghasd. Nincs szent víz, ami kimoshatná.
Csak TE vagy. Te VAGY. Azért, hogy megtanuld a leckét, amit magadnak mondasz majd fel. Önmagadért.
Szeretném kisimítani magamból. Magamból- belőled, ahol magamban hordozlak. A részedből, amit én piszkoltam be. A többit neked kell. A magamét magamnak.
Mert teremtesz, fenntartod, megállítod, lerombolod. Mert tudod, hogy így kell. Mert akarod, hogy legyen. Hisz kimondtad és: lett. Talán Nimue, talán más.
Ahol jársz én jártam ott, ahol jártál, még vár rám, ahová el akarsz jutni, az lesz otthonom.
Add a kezed, ha megbotlom és felsegítelek.
