Rövid legyintéssel és hajlott háttal szórta be melegét a nap reggel ablakomon. Bámultam a mellettem fekvő férfit és magamban dühöngtem. Minek az önáltatás, miért kevés a szándék, hova is tűntem ismét...
A megoldásom időlegesnek sem mondható. A tegnap kidobott férfi megfordul, keze testem keresi, miután rátalál, jóízűen alszik tovább. Hagytam sodorni magam? Nem. Ez csupán lusta részvétel egy izgalmasnak ígérkező játékban, ám közben a jóérzések nem simították gerincem. Azt hittem, a bizonyosság hiányzott. A bizonyosság, hogy valóban csak lustaságból hagyom magam szeretni. De a bizonyosság nem létezik, így hiánya paradox feltételezés.
Szeretni akart, azt hiszem komolyan meg akarta tanulni. Mindenképpen elhitte legalábbis. Nem először folyik e játszma, bár néha változnak a szerepek.
Álmában apró ránccal értetlenkedik. Számára a "nem vágyom társra" gondolat perverzió. Pedig az érzés egyre tapinthatóbb. MOST nem. Keresni nem vágyom.
Még sosem akartam igazán magammal lenni és csak most jöttem rá - miután hosszú idő után bemutattak ismét "egymásnak" - hogy hiányoztam magamnak. E hiány arcomba költözik és halkan súgja a rigmust. Oldani vágyom és oldódni vágyom…
Szeretném a szelet magamhoz ölelni.
Hamarosan ez is menni fog.
Várakozás, idő. Tér. Hajlás. Meg. Alázat.
Türelem-tanulás.
A férfi lassan fordul meg, sokat sejtetően mosolyog. Fejében a gondolatok csak lassan kelnek, talpra rántaná őket, de lusták. Tompák. Az alváshiány teheti, de minden vonzó vonást leradírozott arcáról az éjszaka. Szerződésszegően átkarolja a nőt. Sejti, hogy hiba volt, de önhittsége altatja gyanúját.
Nincs vita. Búcsú van. Hihetetlen számára. Bosszantó. Őt nem szokták. Meg hogy is képzeli e nőstény. Az erőpróba elől is elhajol? Nem verseng? A bántó megjegyzéseken idegesítően csendben mosolyog. Hol lehet hát elkapni? Kifacsarni kellene. Ez a nő hüllő. De a teste is hűs, a hajnali szellőt öleli.
Őrült vagy – mondja a nőnek. Az komolyan bólint. Boldog őrület csillan haján, míg a párkányon egyensúlyoz mezítelenül.
Tétova és görcsös mozdulattal babrál a férfi a nadrágjával. Nem megy. A franc. Ez a zár. Sem. Meg a cipzár. Sem. A nő sem. Kidobná, de ő a vendég.
Mit adsz búcsúzóul? – kérdi a férfi.
A nő a bársony fotelra simulva kezével elfedi a férfi szemét. Keze hűvös. A tarkón egy vízcsepp gördül le. A nő homályban zuhanyzó testén megcsillannak a gömbölyded gőztócsák. A leselkedő férfit lázba hozza az éjszakai látvány. Tudja, a nő tudja, hogy lesi. Mégsincs színház. Meglesik a leselkedőt…
Ezt adom hát. – mondja a nő.
Kevés! Magad add. – így a férfi. Bekebelezve akarja elpusztítani.
Az intés őszintén egyszerű.
Az elvonulás sértett.
A mosoly felszabadító.
A nő könnyed mozdulattal oldja le a párkányon lógó szárnyakat, gyorsan fűzi magára, hogy a hajnali szellővel még elérje a kelő napot.
Szép reggel újra LUX!
