Egy hideg kéz végigsimítja az asztal nyers lapját, az ujjak apró barázdái olvassák az egykoron érző lélek történetét. Nyugalom és csend tapadt a rostok közé, melyek most összemaszatolják az érintést és nyugvásra késztetik a tenyeret. A kényszer megtorpan a csuklóban egy pillanatra és belebújik az asztal rezdülésébe. A szellem kényszere magára hagyta, most tud figyelni a szív. Mert az nem a „kellekből” épít várat. Csak ott van. Abban a pillanatban, abban a mostban. Örül annak, ami tiszta, becsüli az egyszerűséget, elfogad és hagyja, hogy létezzen a másik. E figyelem egy kavics az utamon. Még nem raktam zsebembe, néha kezemből is kicsúszik, mint most is. Az ár elsodorta, csak itthon találtam meg a kiürült patakmederben.
- ¤ -
Voltál mostanában magaddal pár percet úgy, hogy közben nem érezted, hogy valamilyen dolgod van épp? Hogy a pótcselekvések kataton zaját letörölted az eső sarával együtt cipődről? Úgy, hogy nem vártál valamire, vagy valakire? Hogy nem próbáltad a csendet elnyomni? Úgy, hogy csak ott voltál? A vágyaid elhalkultak és a jelened - a pillanat kesztyűjét - gondosan és tökéletesen öltötte magára.
A bal sarkamból kezdett el felkúszni a nyugalom, mikor hajnalban egy hajszálrepedéssel incselkedtem. A béke a konvektor pattanó zajából bújt takaróm alá. Tarkóm alatt a párna még meleg volt, testem súlya a matracomra simult és a mosoly, amivel ébredtem dacolt a hűs levegővel. A tény, hogy bármeddig így tudnék maradni izgatott bizsergéssel cirógatta a combomat karoló hajszálereket. Jó, hogy itt vagyok. (Fotózd le a pillanatot magadnak, rosszabb időkre - suttogtam némán, megtörve a pillanat rendkívüliségét.) A harmónia parányi, vízszintesen gördülő cseppekre mosta szét testem, a parketta recsegve itta mozaikjaim.
Majd a költöztetők átviszik azokat is. Meg a szerelmet is. Fel is írom e sárga cetlire, hogy itt ne hagyják. Akár foguk között szorítva, vagy fülükre akasztva. A lila dobozba rakjanak kérem engem is, vagy a vörösbe. A zöld masnis „tapasztalások” dobozt se hagyják itt, kérem. A csíkosban lapulnak a múlt hozzám láncolt vágyai és a kiáltás visszhangjai a dombról. Hát még azt is magammal viszem? Néha arra gondolok, hogy egy nem létező –mesterem szava járása szerint: létezhetetlen – címet adok meg és oda küldöm az összes félelmem. Így, kicsit cselezve próbálok valamennyi időt nyerni. De MIRE is?
Az utca kövén kopogtatok cipőmmel: Szabad lesz elhagynom az utcát? Megengedné? Kalapom megemelve búcsúzom, megköszönve a kirakat éttermek üvegén véletlenül kicsordult mosolyokat.
- ¤ -
Itt másként reccsen a parketta. Új illat, új színek, más a kilátás. Egészen más, mert itt van. Mármint kilátás. Nekem is voltak. Kilátásaim. Aztán csak belátásaim. Voltak. Manapság már az is valami, hogy voltak ilyesmik.
Itt régi emberek régi álmai a falba ivódva kapaszkodnak arcomba, amikor nekidőlök vigasztalást remélve. Hallanám hangjukat, de nem akarom hallani. Egyedül vagyunk mindannyian.
- ¤ -
Órám – ha lenne – kísérné a perceket. Azok - kérdés nélkül - egymásra gördülve órákká duzzadnak és otromba gyorsasággal költöznek az ereszek jégcsapjai közé, miközben haszontalanságomról győzködöm magam.
Hozzád szeretnék beszélni igazából most, de cserben hagy a gondolat, csak kezem játszik a kintről betolakodó lámpa fényében, zenében és borban pácolva a tehetetlenséget. Az az elfogadás, ami a tehetetlenségből fakad nem elfogadás. Beletörődés. Dühös vagyok, aztán szomorú. Sosem voltál az enyém, hisz nem birtokoljuk egymást, mégis úgy érzem, elveszítelek. Koncentrálok, szeretném kinyerni az esszenciád, hogy bármikor felidézhesselek. Ami nekem vagy. Az illatod és a mosolyt azonnal megtalálom, a dallamot is, ami kísér. A mozdulat és a szín kicsit várat magára, de a bólintás és a tekintet bal tenyerembe simul. Aztán újabb illat, hűvös szellő játszik a tarkómon egy tinccsel, a látvány szabaddá tesz. A kék világra cserélted cipőfűződ és sós mandulával igáztad le a hegyet. Egy darabka a tiéd már. Belőlem. Abból ami vagyok számodra. A valóság maszatolása mindkettőnk számára szükséges, azért hogy könnyebb legyen.
A fürtök simogatása még egyszer megcsókol, ha hagyod és utadra enged. A Duna sodorja létem ezen kis szeletét is magával. Csak adj magadból egy falásnyit még.
Köszönöm, hogy mellettem voltál a most-okban. Ölel a téli csókban ázó nő. Öllellek magam is. A december csak félédes borban mártózik. A MA még a miénk. Csak ölelj még ma. Magadhoz. A MÁBAN.
Várlak.
Itt,
Most,
A pillanat,
apró repedéseiben,
a csend ölelésében,
a zaj hahotájában,
BENNED,
magamban.
Most. Itt.
Ölelj, ha félsz is.
Tőlem. Magadtól.
