Nos, velem is úgy kezdődött, mint bárki mással.
A borzasztó nagy lelkem picínyke darabjait próbáltam a világba belepöckölni. Pöööccc.....
Persze ezt nem tettem meg széles körben. Mert nem volt fontos. Mondhatni az "alkotás öröméért írtam" és nem is füllentek nagyot. Mert a jóérzést jó érzés megosztani. A rosszat is. De ahhoz ugyebár már kell valamiféle lendület, hogy az ember ne vegye rossz néven, ha másnak nem azt jelenti az írása, amit neki.
Sok idő kellett, mire felfogtam: ahány olvasó, annyi olvasat. A legrémesebb könyvet is képes voltam egy jó gondolatért, egy bizsergető képért végigolvasni. Megéri.
Mert mindannyian mások vagyunk. Sajátosan és kivételesen fogadjuk be a világot.
Utazz velem és hagyd, hogy én is utazhassak veled.
Add a gondolatod, érzeted, lendületed, örömöd, keserűséged!
Vigyázat! Az ajtók záródnak!
