(1)
Mesék töredékei úsznak rohanó gondolat folyamaim kacskaringóin. Leborulok, a szem zárva, arcom a vászon simításában végigfut, tenyerem a reggeli lehűlés nyomába illeszkedve vezeti testem, érzem az erőt e különös mozdulatsor körkörös táncába simulva. Közben a képek könnyedén táncolnak. Ha meg akarom fogni bármelyiket tótágast állnak és erőszakosak lesznek, mint a szándék maga.
Hatalmas fa, félbehasított. Törzse világos, kettészelte egy belőle kinövő újabb törzs. Még gyengének tűnik, de ne tévesszen meg. Ruganyossága képes a vihart elviselni, nem törik. Hajlik. A csodálatos benne, hogy mindig önmagába tér vissza. Tán még élvezi is e vihar-táncot.
Egy hatalmas sörényű oroszlán lustán körbejárná, de lassú léptei csak a fa egyik oldaláig viszik, ott megáll, igen komolykodva néz. Egy kedves kacsintás jól jönne most, de úgy érzi, az nem illene jelenlegi helyzetéhez.
Egy hatalmas sörényű oroszlán lustán körbejárná, de lassú léptei csak a fa egyik oldaláig viszik, ott megáll, igen komolykodva néz. Egy kedves kacsintás jól jönne most, de úgy érzi, az nem illene jelenlegi helyzetéhez.
A kép mesekönyvbe illő rajzzá változik, sárga törzsű csigakacskaringó ágakkal szólítja a már balján hűsölő állatot. Bozontja tincsenként táncot jár, de komolyságát őrzi.
Az ágakra gombostűn himbálózó kék selyempapír dzsinnek ülnek. Ők végre visszakacsintanak rám. Öröm bizsereg az ujjaimban, bokám sajgó jelzése cseppnyit elhagy, szám vak mosolyra húzom. Hagyom, hogy a rózsillat átcsorogjon pórusaimon, majd tudatom repülőt formázzon a képből és messzire repítse.
