A mozdulat
Megbabonázva nézte a nőt. A hosszú, vékony ujjak óvatosan érintették életre a zenét a zongorából. Ahogy a hangok egymásba kapaszkodtak, finoman lezárták szemeit. Szerette ezeket a pillanatokat. A zene nem betöltötte, hanem segített olyan üressé válnia, mintha nem is létezne. Zakatoló gondolatait feloldotta egy érzés. A létezése kétségbe vonható – hisz Önmaga is fikció és tudta is jól, de ki ismerné el ezt szívesen?
Ettől az érzéstől megrészegült, önelégülten azt hitte irányíthatja sorsát. Ezekben a pillanatokban elfelejtette, hogy az én teremtményem és Istennek hitte magát – több jellemvonást is örökölt tőlem…
Úgy gondolta, hogy elég csak akarnia, hogy a nő ujjai őt is így érintsék. Vágya ráragadt a ujjam hegyére, körmömbe kapaszkodott, felkúszott fülemig és belesúgott.
Hagytam hát. Adtam nekik egy kellemes manzárd szobát, mint műtermet, itt találkozhattak.
Adtam nekik titokzatosságot, végtelenül lassú mozdulatokat, színeket és illatokat.
Halk kopogás, percnyi csendbe bújtatott izgalom, merev léptek.
A nő az ajtóban egy cetlit nyújtott át, apró betűk sora tudatta a férfivel – nem beszélhet. A férfi bólintott. Ő tudta, hogy miért - szavakat nem adtam nekik. A szavak most csak az enyémek. A férfi nem bánta, a nőnek tán még tetszett is, hogy csak a zene szólhat – ők nem. A hegedűszó gyanakvón körbetekintve lopta be magát a szoba falai közé. Így könnyebb volt a félreértéseket elkerülni. Egymás tekintetét nem. A szürke szemekbe ezüstös csillag mintát színezett a tavasz, a barna melegséget ígért.
A kényelmes kanapé a szoba közepén kiállítási tárgyat csinált a vendégből. A nő rögtön észrevette, de nem zavarta. Teát ivott, mosolyogva élvezte az ízek találkozását, a langyos meleget, ami mellkasát belülről cirógatta. Óvatosan ízlelgette a festékek és a por illatát. A férfi az ablaknál ült, tudta jól, csak innen láthatja elsőként a mozdulatot.
Várt.
Kettejük között egy gyertya könyökölt a padlón heverő barna tányérra, a láng óvatosan táncolt.
A fehér lepedő alól a bordó bársony illúziója csalogatta ki az ujjakból a mozdulatot.
A férfi tétovázott amíg a nő lecsukta a szemét, majd rajza apró mozdulatokkal indult, melyek nem érintették a papírt még. Az első vonal után mozdulatai különváltak tőle és ő már csak figyelte azokat. Szerette az érzést, ami kísérte a folyamatot. A lapot nézte, majd a nőt – a mozdulatot akarta magának, ami a nő olyan esszenciája volt, a lényege, a szépségének titka, amelyről önmaga nem is tudott. A férfi szerette a mozdulatokat csodálni. Régóta nem látta már az embereket, csak a mozdulataikat. A nő mozdulatában volt báj. Nem bájos volt, hanem finom. Érezte, ahogy a nő az érintésen keresztül fogadja be a világot. Tetszett neki.
Gyorsan végzett, de valami hiányzott még. Széke mellé fektette az enyhén érdes papírt. Új lap, új szín, egy lépéssel közeledett. A padlón ülve folytatta, combja megfeszült, lélegzete gyorsult. Türelmetlenebbek, erőteljesebbek lettek a vonalak, az illatot rajzolta épp. Lap félre.
A nőhöz lépett, aki meglepetten tűrte, hogy haját feltűzze a férfi, hagyott két hullámot a nyakára simulni, a bőréhez nem ért hozzá.
A harmadik rajz a többi között hevert már, mikor a nő felállt és kinézett az ablakon. A férfi a kanapén aludt, a nő egy hófehér lepedővel óvta testét, az ablakot halkan nyitotta ki, hogy kiszellőztesse a csendet a térből. A beáramló levegő a por és festék illatát összekeverte, a nő bőrére hófehér virágokat csent, a verejtéket lehűtötte, a rajzokat a gyertya óvatos lángjába sodorva izzította.
A nő olyan óvatosan csukta be az ajtót maga után, hogy én is alig hallottam meg.
Az utolsó rajz szélét megkínáltam a parázzsal, ő örömmel fogadta. A pernyét szépen ívelt csiga útvonalon segítettem ki az ablakon.
Lehet, hogy csak álmodta a nőt. A mozdulatot.
Lehet, hogy irigy vagyok és emlékeiből is kitörlöm.
Lehet, hogy visszaadok mindent neki.
Nem. Csak a mozdulatot.
A koncertnek vége, a hegedű is elhalkul. A fények lopakodva tévednek a nőre.
Meg kellene ismernem – gondolja a férfi – olyan ismerős a mozdulat.
Olyan finom. Mint a nő. Lehet.
Lehetett.
Lehetett?
