Mostmivanmegint?

A táska füle óvatosan belemarkol a kezembe és a vékony drót, amellyel megjavították ütemesen nyikorog lépteimet követve. Néha lemarad, máskor siet és előttem jár kissé.

Puha és ringató emlékek várnak a sarkon, így szaporázom lépteim.

Kedves mosolyok és simító pillantások kísérik utam a múltba, minden más halványul. Marad az eső utáni poros út illata, a macskapózban a cserépkályhának támasztott hát íve, a csigaháton cipelt hajnali ragyogás, a friss tej habja a pöttyös bögre falára festve, a hullámzó hang mesék, a belehelt kesztyűk puhasága, a tutaj fáinak érdes színe, a vízesés lélegzetszomjas párája. És a szabadság felhőbe-oldó érzése. És arcok. Mozdulatok. Ujjamban bizsergő izgalom. Mellkasomat ölelő béke.
Köszönöm a múltam.

Mindannyiótoknak.

 Azt a dombot támasztja ismét a cipőm, ahol gyertyát gyújtottam megbocsátást remélve. Kevés volt a láng, úgy hittem. A hitem volt kevés. Önmagamban. Már nem.

Karamell és mályvacukor színű égbe csomagoltam, ami elkísérhet további utamon. Ami nem húzza le a vállam. A MOST van benne. A SZABADSÁG. És az AKARAT, hogy jobb legyek. Hogy magam fölé emelkedjek. Alázattal. Türelemmel. Elfogadással.

Benne még a SZAVAK, amiket ki akarok mondani, vagy meg akarok őrizni. A TETTEK, amiket meg szeretnék tenni, vagy csak gondolni rájuk. És a nyugalom, hogy hagyjam, amit hagynom kell. Hagyni megtörténni, ha szükséges "dervistáncot" járni, vagy azt szemlélni.

 Elindultam a dombról le, hogy megtaláljam a következő dombot, melyet üdvözölnöm kell. Már nem akarok rá felrohanni, de lábánál leborulok és megkérem, hadd mehessek fel rajta. Mindig megleljük a következőt.

 (még valami – a csatangoló szamurájoknak üzenem: csak egy fa kardom van, arra is csak ülve támaszkodom, mert jobb úgy a tájat szemlélni…)

Ülök a titok tengere szélén
és lábam belelógatom.