A letisztultság lassan lopózott be a szemhéjam alá. Óvatosan nyújtózott ki, megvárta, hogy előtte kellően szenvedjek és csak akkor moccant, mikor már majdnem eltűntem az őrületben. Könnyű lett volna. Annyira könnyű. Elengedni, elmaszatolni, önzőnek lenni, elmeneküli, alulmaradni. Legyőzettem a magam számára épített labirintusban.
A fényt csak lassan hagyom átszűrődi ujjaim közt, szemem e félhomályban szoktatom a magányhoz. Élvezem mások zaját, a tarkómon bizsergetően felfelé araszoló hideget és az esőt, hisz belém kiáltják, hogy élek. Ebben a valóságban. A kék manó rám kacsint a szomszéd padról.
Mezítelen tükörképemet szemlélem, higgadtan és bátorsággal. Bemutatkozom neki és biztosítom hosszabbtávú együttműködési hajlamomról. Barátkozom. A gondolattal. Te én vagyok és én te. És én mi. Mint gyermekkoromban már számtalanszor. Aztán, hogy ne zavarjam össze magam teljesen megérintem magam és tükörképem. A tükör simább, a bőröm melegebb. A kételkedés egy pillanatra magamra hagy.
Pupillájaként a napfogyatkozás táncolt, vállára a tejutat terítette. A szivárványhídon szerettem volna átsétálni vele. Illékony vagy törékeny volt az út, nem tudom. A közepéig sem jutottam, de már elnyelt egy felhő.
Nap-szikra-fonat csavarodik arcomra. Az útvesztőben egy arany sárga fonalat találtam. Még nem sodrom ujjaim között, de érzem ezer szálát és követem. Magamat kísérem karon ragadva.
Vajon hányan keringenek tőlem egy tüsszentésnyire ezzel a céllal itt?
Így van rendjén.
Kezdetben vala az Ige és az Ige Istenél volt. És Isten volt az ige, Ő volt kezdetben Istennél.
